Markó Béla: A nem létező ország (könyvismertetés)

 Markó Béla: A nem létező ország. Kalligram, 2024. 

#irodalomkritika #markobela #kalligram

Markó Béla legfrissebb prózakötete a Kalligram Kiadó nyár elején megjelent újdonságai közé tartozik, egyébként pedig rendkívül érdekfeszítő és tanulságos könyv.

Ahogy a kötet elején megjelölt próza "műfajmeghatározásból" következtethetünk, rövid, néhány oldalas írásokkal, tárcákkal találkozhatunk. Ennek a gyűjteménynek a koherenciáját az adja, hogy mindegyik mű a szerző, Markó Béla életéhez kapcsolódik, ily módon valamelyest a memoárszerűség is jellemzi őket, de nem a hagyományos értelemben. Az írások nem időrendben, ok-okozati alapon idézik fel az elbeszélő életének egyes állomásait, hanem sokkal inkább érvényesül egyfajta látszólagos spontaneitás, randomitás (látszólagos, hiszen nyilván tudatosan alkotói és szerkesztői munka eredménye az írások sorrendjének elrendezése). Mintha valaki az életéről mesélne, anekdotázna valakinek vagy valakiknek, és éppen azokról az emlékeiről tenne említést, amelyek felbukkannak a tudat mélyebb vagy kevésbé mélyebb rétegeiből, hiszen mindenki számára hétköznapi tapasztalat, hogy az emlékeink nem lineáris módon idéződnek fel a tudatunkban.

Ez a fentebbi sajátosság közelíti az írásokat az élőbeszédszerűséghez, mintha valóban szóbeli emlékezésnek lennénk tanúi a kötet olvasása közben, természetesen ez is tudatos alkotói szándék eredménye. Ezt az élőbeszédszerűséget erősítik a gyakori "elkalandozások", az írások időnként eltérnek a fő tárgytól, az elbeszélőnek az emlékfelidézés folyamatában más kapcsolódó történetek is eszébe jutnak, amelyeket szintén belesző a történetekbe. Megint egy hétköznapi tapasztalat köszön vissza, hiszen amikor szóban mesélünk valamit, menet közben gyakran elkalandozunk a fő közölnivalónktól. Ezt egyébként az elbeszélő is frappánsan fogalmazza meg a következők szerint: "De elkalandoztam. Mit tehetnék? Errefelé minden történet palimpszeszt. Mint egy régi kézirat. Megkaparod, és van alatta egy másik szöveg. Spórolni kellett a papírral. Vagy a pergamennel" (130. oldal). Az emlékezés tehát olyan, hogy megkaparjuk az emlékeinket, és mindig előbukik alóluk egy másik, egy újabb és újabb.

Ebből is adódik, hogy egy-egy írásban előfordul, hogy a hosszúra nyúlt bevezető és kitérők után szinte csak a novellák végén tudjuk meg azt, amelyet az elbeszélő eredetileg meg akart osztani az olvasókkal. Ismét idézve a műből, ironikus formában erre a következőképp add magyarázatot a szerző: "Amit eddig írtam, az csak egy hosszú-hosszú bevezető, most jön az egészen rövid tárgyalás és egy még rövidebb befejezés. Nem éppen ezt az arányt tanultuk magyarórán az iskolában, de miért ne újítanék egy keveset." (133. oldal). Ez az idézett szöveghely jól érzékelteti a kötetnek azon sajátosságát, hogy gyakoriak az ilyesfajta elbeszélői kiszólások, ironikus-önreflektív megjegyzések arról, hogy elkalandozik, nem tartja be a hagyományos formai kereteket. Ez azonban itt nagyon jót tesz a szövegeknek, a történetek hitelessége mellett pont ezek az ironikus-önreflektív kiszólások adják a kötet legfőbb erejét, erősítik a személyes hangvételt, mintha tényleg nekünk mesélne valaki kedélyesen az életéről. Ez az ironikus-kedélyes hangvétel más tekintetben is jellemzi az elbeszélőt, szintén nagyban hozzájárulva ezzel a kötet színvonalának növekedéséhez.

Ha pedig említettem a memoárszerűséget, bőven volt honnan meríteni az emlékeket. Markó Béla az erdélyi irodalmi és sokáig a politikai élet meghatározó alakja, több évtizedes alkotói pálya és gazdag élettapasztalatok állnak mögötte. Sokszínű a paletta, ennélfogva a kötet olvasása során rengeteg mindent megtudhatunk a szerző életéből vett mozaikokon túl Erdély sajátos viszonyáról, az ott élő magyarok helyzetéről, a magyar-román viszonyok alakulásáról, ugyanakkor a régió történelmének, Magyarország távolabbi és közelebbi múltjának az egyes eseményei is felidéződnek.

Markó Béla életéhez fűződően pedig a teljesség igénye nélkül megismerkedhetünk a mesélőkedvű nagymamával, öccsének nem sokkal a rendszerváltás előtt Magyarországra szökésének kalandos történetével, a szerző kutyákhoz és macskákhoz fűződő viszonyával, politikusi pályájának egyes tanulságos, elgondolkoztató állomásaival, vagy éppen azzal, hogy egy kitűzött magyar zászló hogyan válik bolgárrá? De kiderül az is, hogy egy korabeli író miképp került kellemetlen helyzetbe egy novellája kapcsán, mert a lakóhelyén élő vendéglátós az érintett alkotó művében nem éppen kellemesnek jellemzett helyről a saját vendéglőjét vélte felfedezni, vagy épp az, hogy miképp csinált a szerző a gimnáziumban "kalapos forradalmat". Ugyanakkor felidéződnek a katonaemlékek, és az is, hogy miképp ismerte fel a facebooktól vonakodó elbeszélő annak hasznos tulajdonságait is.

Nem célom az összes felidézett történet felemlegetése, az maradjon a remélhetőleg minél több olvasóra, és az olvasás folyamatára, de két megjegyzés még idekívánkozik az ismertetésem végére.

Az egyikről részben már tettem említést, ez pedig nem más, mint a sajátságos erdélyi lét állandó felszínre kerülése, a Romániában kisebbségi magyarként élők helyzete a család több generációjához tartozó tagok életsorsát felvillantva, illetve a szerző irodalmi és politikai pályájának alakulása tükrében is. A kötet egyes írásokban reflektál ennek a magyar kisebbségi sorsának alakulására, hiszen a testvérének a szökésétől, a diktatúra bukásától mégiscsak eljutottunk oda, hogy Markó Béla magas miniszteri pozíciót is betöltött annak fény-és árnyoldalait, áldásait és átkait is megismerve, de ez szintén kiderül a kötet írásaiból.

A másik megjegyzés pedig a gyakran előforduló nyelvi fejtegetésekhez kapcsolódnak az elbeszélő részéről. Előszeretettel utal rá, hogy számára a politika, a történelem is elsősorban nyelvi kérdés, így sokszor a magyarok és románok, illetve az erdélyi magyarok és Magyarországon élő magyarok kapcsolatát is ennek mentén értelmezi. Gyakran utal rá, hogy egyik vagy másik fél nem érti meg egymást, hiszen mást értenek az adott szó alatt, és sűrűn előfordulnak a "nálunk ezt így mondják" típusú mondatok is. Kicsit keserédes iróniával jegyzi meg azt, hogy külön szótárra lenne szükség ezért a magyarországi és erdélyi magyarok, vagy éppen a magyarok és románok viszonylatában. Végsősoron a nyelvi kérdés így válik létkérdéssé, egymás megértésének vagy meg nem értésének zálogává vagy akadályozójává. Erre utal, hogy az egyik történetben szereplő magyar család Jánosnak nevezett macskáját Dorunak nevezik annál a román családnál, ahol az állat szintén előszeretettel időzik. Amikor magyar család női tagja meglátva Jánost a román család ablakában szunnyadni, és az új "személyazonosságáról is tudomást szerez, meghökkenve tapasztalja ezt. Ez az apró, egyébként kellemes és vicces történet is jól példázza a nyelvi kérdés erőteljes meglétét és jelentőségét, adott esetben egyes emberek és népek közötti viszonyban is.

Markó Béla életének elénk táruló történetei,- amelyek egyben szorosan kapcsolódnak az erdélyi magyarság és Magyarország történetéhez, történelméhez is-, frissek, gördülékenyek, az ironikus-anekdotázó, a humort is nagymértékben magukban hordozó mondatok pedig olvasmányossá és színvonalassá teszik a kötetben szereplő írásokat. Minden ember élete érdekes, Markó Béláé vitathatatlanul az, de ha a megragadó események valaki számára önmagában kevésnek bizonyulnának, a már többször említett történelmi és erdélyi magyar vonatkozások miatt azoknak az érdeklődésére is számot tarthat a kötet, akiket foglalkoztatnak a régióban történt legfontosabb események, valamint azok mozgatórugóiról, hátteréről további érdekességeket, háttérinformációkat szeretnének megtudni.