Szeifert Natália: Hóember a Naprendszerben (könyvismertetés)

 Szeifert Natália: Hóember a Naprendszerben. Kalligram, 2025. 

Szeifert Natáliának több igazán figyelemreméltó alkotása (Az altatószerekről; Mi van veletek, semmi?) és az Örökpanoráma sikere után néhány hete jelent meg a legújabb regénye, a Hóember a Naprendszerben, amelynek sűrű szövésű szövege- hasonlóan a korábbi művekéhez- magával rántja az olvasót, hogy nyomon kövesse az elbeszélő mindennapjait, illetve múltjának felvillanó eseményeit. A középpontban ezúttal egy nyugdíjas fizikus élete áll, az elbeszélés során az ő gondolatfolyamába nyerhetünk betekintést. 

A regény központi figurájaként "színre lépő" idős férfi egy lakótelepi háztömb harmadik emeletén él Káposztásmegyeren. Életét az elmagányosodás, a társas kapcsolatok visszaszorulása és a fizikai leépülés, a korlátozottá váló cselekvési lehetőségek határozzák meg. A felesége meghalt, a "gyerek" ugyan időnként meglátogatja, és amennyire idejéből telik, gondoskodik róla, de ez kevésbé oldja a mindennapok egyhangúságát, amelyeket ugyanazok a szokványos rituálék határoznak meg: a reggeli ébredés nehézségei, kávézás a konyhaasztalnál üldögélve, majd a monitor előtt a szobában, a vizelési problémák miatt a wc gyakori látogatása, amelyeket legfeljebb egy-egy orvosi ellenőrzésre vagy bolti bevásárlásra való kimozdulások "színesítenek". Közben egy esszé megírásán is dolgozik, amelyben népszerű formában szeretne írni egy-egy fizikai kérdésről, de végül ez sosem készül el. Mindezek mellett az egész mű folyamán a gondolatainak hömpölygését, tudatvilágának egyre mélyebb rétegeit ismerhetjük meg. Permanensen váltakozva ábrázolódik a jelen a szorongató egyedüllét és magára maradottság életképeivel, valamint a gondolatok áramlásának megfelelően a múlt, az emlékek feltörése, és ennek a két rétegnek az egymásba olvasztása. A gondolkodás sajátosságaiból következik, hogy feloldódik az ok-okozatiság, a linearitás, a tudat működésének törvényszerűsége a cikázás, az elterelődés és ismétlődés váltakozása, ez pedig mesterien mutatkozik meg a regény szerkezeti és nyelvi megalkotottágában. 

A jelenhez köthető mindennapok során egy végletekig magányos lét topográfiája rajzolódik ki, amely párosul az egyre erőteljesebb szellemi leépüléssel. Ennek az állapotnak a fokozása is bravúrosan történik. A mű végén például a korábban általa készített, a monitor oldalára celluxszal rögzített koordináta-rendszer ábrázolásaira a narrátor már nem emlékezett, amely egyébiránt az életében hozzá közel álló embereket mutatta be. Ez pedig plasztikusan érzékelteti az elme aktuális állapotát. Ahogyan abban is megmutatkozik, amelyről elmélkedik, hogy mennyire kevésbé bízik már meg az agyában, a máskor elveszett gondolatra vagy az újság alatt heverő kulcscsomóra egy könnyebb gondolkodási folyamat eredményeként rátalált, amely a jelenben már nem mondható el. A magányból való kitörésre történnek esetleges erőfeszítések, például a közeli Óratoronynál szóba elegyedik a beteg férjével vásárló asszonnyal, akivel aztán többször találkozik. Ez azonban inkább kétségbeesett kísérlet, mintsem az elhagyatottság feloldódása. Közben a hűtő szinte üres, legfeljebb lefagyasztott kenyér, margarin vagy egy véletlenül megtalált ananászkonzerv található otthon, főhősünk kényszerű helyzetében egyre inkább leszámol az igényeivel és a társadalomhoz való kötődés különféle formáival. Olyan apróságok is tükrözik ezt, mint az ágynemű elpakolásának, a beágyazás aktusának az elmaradása, amelyhez korábban a felesége mindig ragaszkodott. 

A folyamatosan bevillanó emlékekben pedig kirajzolódnak a múlt kitüntettet eseményei: az egyetemi munka egyes szegmensei, a családalapítás, a lakótelepre költözés, egy emlékezetes karácsonyi fotó, a felesége hűtlensége Frenák Zolival, az övé pedig Irinával, akit egyébként egy Szovjetunióba tett útja során ismert meg, majd a nő Magyarországra érkezésekor mindig a Marx téren találkoztak, amikor ismeretségük viszonnyá alakult. Végül pedig a feleségének az utolsó fél éve és halála, amelynek révén megkezdődnek az egyedüllét különböző stációi főhősünk számára. 

A két réteg, a múlt és a jelen a tudatműködés ismérveinek megfelelően szinte szinkronban tárulnak elénk, de a párhuzamosság mint szervező erő más tekintetben is megmutatkozik. Amikor egy rejtélyes zörgés után kutatva a főhős kipakolja az előszobaszekrényt, az ott talált tárgyak ismét múltbeli eseményt idéznek fel: a villanykörtéről eszébe jut, hogy a felesége izzónak nevezi, és máris az asszony alakja elevenedik fel a konyhában. Vagy a regény egyik utolsó fejezetében, amikor hiába várja a beszélgetőtárs asszonyt, bevillannak azok a múltbeli képek, hogy a feleségét is ugyanott várta eredménytelenül a villamosnál, ahogyan egyszercsak Irina sem érkezett meg a Marx térre többé. Ezek pedig a mű zárlata felé haladva a végzetességik fokozzák az elhagyatottságnak, magánynak és korlátozott létezésnek a szorítását. 

A regény második felében pedig megjelenik János, az elbeszélő barátja és csoporttársa, aki arról tájékoztatja, hogy végleg hazaköltözik Amerikából, ahol még a szocializmus utolsó éveiben disszidálva épített magának egyetemi karriert. A hajnalban folytatott telefonbeszélgetések már kezdettől azt a képzetet kelthetik a mindenkori befogadóban, hogy János valójában az elbeszélő alteregója, hasonmása, egy fantáziájában létező személy, akiben elképzelte magának azt az életpályát, amelyet ő is befuthatott volna, ha másképp alakul. Egy alkalommal épp azt szeretné elmondani, hogy ami nem sikerült neki itthon maradva, azt János mind elérte az óceánon túl, így ő aztán igazán boldog és elégedett lehet(ne). Nem véletlen, hogy a már sokszor említett, regényszerkezetet formáló párhuzamosság az ő sorsukban is megfigyelhető, főképp annak tudatában, hogy Jánost képzeletbeli személynek tartjuk. János Amerikában egy orosz nőt vesz el feleségül, aki később elhagyja, az elbeszélő Irinát pedig a Szovjetunióban ismerte meg, hiszen ő fordított a küldöttségének oroszról. János úgyanúgy küzd az agyi teljesítménye megbízhatóságának váltakozásával, jegyzetfüzeteket kezd használni, amelyeket aztán kidob. Hazaköltözésekor pedig mindent felszámol maga körül, hasonlóan magányos léthelyzetbe kerül, kudarcként tekint a sorsának alakulására de a gyermekkori emlékeik is kísértetiesen egyezőek a főhősünkkel. Ezek után egyáltalán nem meglepő, amely a zárlatban kiderül, hogy az idős fizikust is Jánosnak hívják. A két sors azt is érzékelteti, hogy bármelyik döntés, megvalósult lehetőség ugyanabba a reménytelen helyzetbe torkollik, amely egy meglehetősen borúlátó világérzékelést feltételez.

A "két" szereplő parallel életútja kapcsán célszerű kitérni a cím értelmezésére. A már említett esszében a a narrátor az Arrokoth nevű kisbolygóról szeretne írni, amelynek két része az Ultima és Thule, utóbbi egyébként a világ legészakibb azonosított pontjaként van számon tartva. A gyereke hívta fel rá a figyelmet, hogy úgy néz ki, mint egy hóember. Amellett, hogy az idézett készülendő esszének is ez volt a címe, metaforikusan a Naprendszerben található hóember az elbeszélő magányát, létezésének értelmetlenségét, a menekülés lehetetlenségét szimbolizálja, hiszen egy hóember a Naprendszerben pusztulásra van ítélve. Ugyanakkor erősíti János képzeletben való létezésének tézisét, hiszen a mű végén, János hazaútja során már a reptéren várakozik, akkor az elbeszélő úgy fogalmazza meg a kettejük kölcsönös megértésén, szinte szimbiózisán alapuló kapcsolatát, hogy "mindig elnevetem magam, ha úgy érzem, hogy valaki érti, amit mondok..." vagy "együtt keringünk ebben elválaszthatatlanul, mint az Ultima és a Thule Arrokothként, most már csak pár óra, és felszáll arra a gépre, ami hazahozza..." Mintha egy tudathasadásos állapot tünetei mutatkoznának meg, amelynek keretein belül ugyanannak a személynek a két részével, alakjával találkozunk. 

Az Ultima és a Thule motívuma egyébként előkerül az elbeszélő gyakran felidézett álmaiban is, például amikor Lajos Béla barátjával egy csillagvizsgálóban voltak, és egy isten egy öreg színészhez hasonlító isten kiabálta a kisbolygó két részének nevét, vagy egy másikban északra indult, hogy eljusson a világ Thule kapcsán idézett végső pontjához, az utolsó szigethez. Az álmok és a valóság hatnak egymásra, rokon vonásokat, "párhuzamos történeteket" fedezhetünk fel bennük, amelyet a regény egyik utolsó, drámai sűrítésű fejezete is alátámaszt, amelyben már a tudat szinte felmondja a szolgálatot, ő pedig egy végső igazságot felismerve indul el szintén a végső szigethez, szándéka szerint észak felé, ahol mindent tisztán fog látni (paradox módon ekkora épp a tisztánlátását veszítette el leginkább). A feltételezett tudathasadásos tünetek, a mű végén lévő történések tehát egy magányos, az értéktelített létezés lehetőségét akaratlanul is elveszítő, megháborodott tudatú, magáról egyre inkább gondoskodni képtelen, a körülötte lévő valóság érzékelésére alkalmatlan egyént jelenítenek meg a végső állomás felé haladva. Akadtak már ennek intő jelei a fentebb idézett fokozás révén. A "gyerek" az egyik látogatása során nagyon rossz bőrben és gondozatlanul találja, de a rejtélyes zörgés után kutatva hosszú idő után belép a feleségével közös hálószobájukba, az örvénylő elméjében pedig szinte egyszerre villannak elő a feleségével együtt töltött régebbi időszaknak, a későbbi betegségének, ápolásának, a halála utáni eseményeknek a képei, hol egy ápolónővel, hol az egyébként már halott Rudi szomszéddal, aki a szemétledobóba szorult galambról, a zörgés forrásáról tájékoztatja.  Szinte minden teljesen egybeforr a csökkentett tudat működésében, amely a fentebbi állapot fennállásának a következménye. A múltból ismert személyiségrajzból és élettörténetből is kiviláglottak egyes fájdalomra, elégedetlenségre okod adó momentumok (a feleségével való kapcsolata; azon megjegyzések, amelyek szerint mindenhová egy ütemmel korábban érkezik, lemaradva a legjobb lehetőségekről a szakmai életében, esetleg nem elég agilis, motivált), de ezek eltörpülnek a mű végi intellektuális leépültséghez, amely a "lefejlődéstörténet" prezentálásának a visszafordíthatatlan beteljesülése. Ennek metaforikus eleme az a gomolyag amelynek a folyamatos feltekeredését, nehezedését, egyre elviselhetetlenebb voltát érzi a gyomra, tüdeje tájékán az énelbeszélő. 

Részben már utaltam a regény szerkezetére és nyelvezetére, amelyek remekül támasztják alá a tudat működésének eklatáns vonásait, illetve érzékeltetik annak folyamatos romlását. Az egymást követő fejezetekben a múlt és a jelen, a hétköznapi cselekvések és elvont gondolatok, a relatív szellemi épség és annak bomlásának egymásra ható megjelenítésében, erőteljes hatásában kiemelkedő szerepe van a regényszerkezet alapos kimunkálásának, valamint az adott helyzetnek, az elmeállapot aktuális fokának megfelelő nyelvi regiszter alkalmazásának. Ez tetten érhető az állandó elkanyarodásokban és visszahajlásokban, ismétlődésekben, majd távoli elrugaszkodásokban, az álmok és a valóság dialektikájában. A mű végkifejletében megszaporodó illogikus kapcsolódások például hitelesen illusztrálják, hogy ez elbeszélő öntudata felmondja a szolgálatot. A regény atmoszférájától nem idegen természettudományi és csillagászati megfigyelések, egyéb idézetek és a mű jelentésrétegeihez találóan illő megállapítások zárójeles megjegyzések formájában épülnek be szervesen a regény szövetébe, csak egyet kiemelve önkényesen: "Örökkön fájdalmas az ember". 

Szeifert Natália alkotásának legfőbb erénye az esztétikai intencióknak megfelelő szerkezeti és nyelvi megformáltságban, az ezekkel összefüggő jellemrajz kidomborításában és a narrátori pozíció mintaszerű kimunkálásában rejlik, amelyek egy végsősoron tragikus életsorsot, vagy legalábbis egy életnek a megrendítő, a kevésbé méltó emberi létezéshez kapcsolódó utolsó fázisát mutatják be. A művészi értékesség mellett ugyanakkor egy érzékeny témára, az időskori elhagyatottságra, a külvilágtól való eltávolodásra, az én saját intellektusába való bezárkózásra, és az ezzel egyidejűleg hanyatló elmére tekint rá éles fénytörésben. Ahogy a fülszövegben olvashatjuk: "a magánnyal szemben az intellektus vajmi keveset ér". A regény összetett jelentéstartalmú, sokrétegű, de ugyanakkor gördülékeny, jól olvasható, a párbeszédeket magába olvasztó, egymáshoz szervesen illeszkedő mondatai alapvetően hozzájárulnak a művilág egységének megteremtéséhez, szinte magával "vonszolva" az olvasót, hogy mondatról mondatra, fejezetről fejezetre belefeledkezzen a főszereplő-narrátor-János belső világába és a mű befogadásába. A szintén különleges fikciójú, méltán sok elismerést kapott Örökpanoráma után a Hóember a Naprendszerben is sokak számára reveláló erejű olvasmánnyá válhat.