Kovács Bálint: Vágták volna le (könyvismertetés)

 Kovács Bálint: Vágták volna le. Kalligram, 2023.

Kovács Bálint első regénye a Kalligram kiadónál jelent meg 2023-ban egy novelláskötetet követően (Lehetne, hogy csak aludjunk? Kalligram,2021.)  A művet akár "traumaregénynek" is nevezhetnénk, amennyiben a középpontjában a főhőst, Zsófiát ért sokkhatások, illetve azok meghaladására, feldolgozására tett kísérletek állnak. Ily módon rokonságot mutat más, a közelmúltban megjelenő alkotásokkal, amelyekben szintén egy-egy traumatikus élmény adja a cselekmény legfőbb vázát (Kiss Judit Ágnes: Egy nőalak szürke kontúrja; Cser Kovács Ágnes: Zárvatermők kertje; Lugosi Viktória: Akit itt felejtettek; Molnár T. Eszter: Hidegkút).   

A Vágták volna le sodró lendületű, többszörösen összetett mondataival és bravúros szerkezetével a főhős, Zsófi történetét meséli el, akinek a legnagyobb nehézséget az életében az jelenti, hogy irtózik minden érintéstől, egyszerűen nem bírja elviselni, ha valaki hozzáér. Ez egyébként olyan hétköznapi helyzetekben is okoz fennakadásokat, mint egy kézfogásnak az elutasítása, amely miatt "gyanúsan" tekintenek rá, de áthatja  a magánéletét is, illetve éppen annak hiánya okozza számára a legnagyobb fájdalmat, hiszen az érintésfóbiája miatt képtelen ismerkedni, mélyebb kapcsolatot létesíteni, pedig nagyon vágyna erre. Ez pedig gátját jelenti nemcsak egy-egy barátság szorosabbá válásának (kollégiumi szobatársa, Kriszti gyakran reflexből megölelné, aztán gyorsan kapcsol, hogy nem lehet), hanem minden párkapcsolat kialakítására tett kísérletét is meghiúsítja. 

Az elbeszélő egyes szám harmadik személyű, mégis mélyen benne járunk az olvasás folyamán Zsófi tudat-és lelkivilágában (rövid időre más szereplők tudatában is, például az apáéban), a mindenkori olvasó ezeket megismerve átélheti azt a feszültséget, amellyel főhősünk megküzd a mindennapok folyamán a fóbiája miatt, illetve azt is megtapasztalhatja, hogy milyen gyötrelmes az a folyamat, amelyet annak megértése és a rajta való túllépés küzdelme alatt él át. Megjegyzendő, hogy a műben nagyon plasztikusan ábrázolódnak az érintésfóbiának a fizikai tünetei, az olvasó szinte átérzi azt az iszonyatot, amelyet Zsófinak ilyenkor át kell élnie.   

A regény számozással elkülönített fejezeteiből, és azok sorrendjéből következik az a bravúros szerkezet, amelynek révén a mű legvégére a mozaikok mintázattá állnak össze. Ezekben a fejezetekben két idősík, Zsófi életének két időszaka jelenik meg. Az egyik idősík Zsófi gyermekkorát, az akkori élethelyzetét és traumájának az eredőit mutatja be, míg a másik a regény cselekményének a jelen idejében játszódik, amikor Zsófi egyetemistaként ideje nagy részét a kollégiumban töltve, erőfeszítéseket tesz, hogy úrrá legyen félelmein, és úgy élhessen, ismerkedhessen, bulizhasson, mint bárki más a társai közül. A két idősíkot, két életszakaszt bemutató egységek folyamatosan váltakoznak, tulajdonképpen egymással is párbeszédet folytatva. Miközben a jelenben Zsófi minden erejével azon van, hogy túllépjen a nehézségein, a múltbeli fejezetek épp azt mutatják be, hogy mik vezethettek hozzájuk, milyen gyermekkori megrázkódtatások okozhatták azokat. Mindez pedig nem direkten, szájbarágósan, hanem fokozatosan adagolva történik, így valósul meg az említett fejezetek, vagyis idősíkok közötti párbeszéd, illetve az a szintén említett szerkezeti bravúr, hogy az olvasás folyamán a két idősík kapcsolódása során egyre többet tudunk meg Zsófi múltjáról, ezáltal értjük meg a jelenben lévő élethelyzet okait, hogy a végére minden a "helyére kerüljön". Ahogyan Zsófi tehát halad előre az önismeret és a gyógyulás útján a jelenbelei fejezetekben, úgy tárulnak fel fokozatosan azon múltbeli események, amelyek a fóbiáját okozzák. Amikor például a pszichológusa hipnózist javasol a feltárás sikere érdekében, a következő gyermekkori fejezet épp azt az emléket idézi fel, amely a hipnózis során a felszínre tört. 

A számozás egyébként nem növekvő sorrendben halad, hanem az ídősíkok váltakozása, és az általuk felidézett események rendje miatt megkeverve, a kisebb számok a gyermekkorhoz, a nagyobbak pedig az egyetemista Zsófi életéhez kapcsolódva.

De milyen is volt ez a gyermekkor, amelyről az érintett egységekben szó esik? Zsófi kiskorában állandóan a szülei veszekedését, pontosabban az anyja, Ilona elfojtott kiabálását hallja, annak ellenére, hogy a felnőttek úgy hitték, a csukott szobaajtó megóvja ezektől a hangoktól a lányukat. Az édesanya túlzott féltése, óvása teherként hat a kislányra, nem engedi például rohangálni, retteg attól, hogy baja esik. Ennek eredője egy csecsemőkori szívrendellenesség, amelynek eddigre már nyoma sincs, illetve az édesanya túlságosan is "rátelepülő" személyisége, hiszen ő állandóan görcsösen meg akar felelni valaminek, itt éppen a gyermekére való vigyázásnak. Ha pedig bármit szóvá tesznek ezzel vagy bármivel kapcsolatban, sértésként, a munkája becsmérléseként éli meg. Élesen világít rá a viselkedésének az abszurditására, amikor a szomszédjukban lévő kórház igazgatójától időpontot szeretne kérni a lánya kivizsgálásához, a doktor pedig már sokadjára adja neki azt a választ, hogy erre semmi szükség, hiszen Zsófi már teljesen meggyógyult. Zsófiban ez a túlzott féltés, a felette gyakorolt kontroll azt erősítette meg, hogy ne beszéljen a problémáiról, érzéseiről, hiszen azzal csak felzaklatja az édesanyját, amiért tőle megintcsak korholás jár, mert nem úgy alakultak a dolgok, zökkenők nélkül, ahogy elképzelte. Így nem tud beszélni az őt ért traumákról sem, inkább szőnyeg alá söpri, vagy ahogyan ő nevezi, egy fal mögé teszi el a "zavaró dolgokat" egészen felnőttkoráig, amely fal paradox módon pont a gátja lesz az őszinte beszédnek, annak, hogy megnyílva lehetősége legyen szabadulni a szorongásaitól: "falakat húz a saját érzései elé védekezésből, amivel csak azt éri el, hogy senki sem képes igazán megérteni, hiszen ugyanazzal a fallal zárja el a lelkét előlük, mint amivel védekezni szeretne"- ahogy a műben megfogalmazódik. A traumák kibeszéletlensége, az elzárkózás pedig a fóbiájának tartós fennmaradáshoz vezetnek. A szüleihez fűződő viszonyon és az ismerkedéshez kapcsolódó kudarcokon túl ennek a falnak a jelenléte szemléletesen mutatkozik meg Zsófi egyéb társas kapcsolataiban is, mint például egy rokoni összejövetelen, amely szintén terhet jelent neki, ahogyan szórakozni sem járt el a barátnőjével hosszú ideig.  

A jelenben pedig terápiára jár, aláveti magát a hipnózisnak, és saját magát is állandóan elemzi. A pszichológusa tanácsára örökbefogad egy macskát az érintés gyakorlására, akivel ez semmilyen fennakadást nem okoz. Az állatok jelenléte visszatérő motívum, és mindig nyugalmat jelentenek Zsófi számára, a gyerekkorában Brúnó, a kutya, a jelenben pedig az örökbefogadott cica, Ariel tölti be ezt a szerepet. Ezen kívül egy szajkó megjelenése is felkavarja az állóvizet, amikor Zsófi egy egyetemi előadás közben megpillantja az ablakon keresztül, hiszen emlékei szerint ekkor mindig történik vele valami váratlan. Ezt követően madaras oldalakat böngészik, az erdőbe jár ki rendszeresen, hogy minél többet lásson és megismerjen közülük. Ez a természetközelség, az erdőben töltött idő is a békét jelenti számára a hétköznapok stresszével és a traumáival való küzdelmével szembeállítva. Az pedig csak a regény zárlatában derül ki, hogy szajkó jelenléte kapcsolódik ahhoz a sokkoló traumához, amely az egész további életét meghatározta, (ezért is maradhatott meg ennyire a tudatalattijában) és kapcsolódik Frici nagybátyjához, aki időközben meghalt.

Zsófi élettörténete során számos olyan kérdést vet fel a regény, amelyek említésre, tovább gondolásra érdemesek, ez a sok regiszter pedig a mű sűrű szövésének, összetett jelentéstartalmának a zálogát is jelenti, a fentebb említett szerkezeti felépítéssel, a jellemek hiteles ábrázolásával pedig alapvetően járul hozzá a mű esztétikai értékességéhez. 

Ezek közé tartoznak azok a transzgenerációs minták, viselkedések, amelyek a regény több szegmensében visszaköszönnek. Zsófi édesapja, Ferenc azért van inkább csöndben a veszekedések alkalmával, és csak hallgatja az anya kitöréseit, mert az ő szülei sokat veszekedtek gyerekkorában, így azzal is óvni akarta a lányát, hogy legalább ő higgadt marad. Az egyik mellékszereplőt, Kelemen Gyuri bácsit az édesapja erőszakkal átszoktatta a jobbkeze használatára, amely keze aztán szerinte minden bajnak az okozója lett az életében, és egy betegség miatt pedig amputálni is kellett (ezt találja meg Brúnó, majd a az ő szájában a kutyaólba benyúlva Zsófi, amely emlék a már említett hipnózis során idéződik fel benne). Ugyanakkor Kelemen Gyuri bácsi lánya, Erzsébet hamar férjhez megy otthonról, és elköltözik, mert állítása szerint az édesapja elviselhetetlenné tette az életét az elnyomó viselkedésével (erről akkor számol be, amikor Zsófi anyjával összefut bevásárlás közben, és Ilona érdeklődése során kiderül, hogy nem is tud az apja betegségéről, állapotáról). De akár az édesanya, Ilona fentebb említett viselkedésének is valamilyen transzgenerációs forrása lehet. A viselkedésminták tehát hol így, hol úgy, de öröklődnek. 

Szintén dominánsan van jelen az egyes emberek, vagy épp generációk közötti kommunikációképtelenség, továbbá bizonyos események, cselekedetek eltérő megítélése a szereplők által. Zsófi édesapja úgy gondolta, jött tesz azzal a lányának, hogy csendben marad, mert így ő az, akire bármikor támaszkodhat, benne szövetségesre lelhet. Zsófit viszont épp az dühítette, hogy az apja soha nem állt ki mellette, nem szólalt meg, amikor szükség lett volna rá. Ez köszön vissza egy álmában is, amelyre furcsamód emlékszik, és amelyikben az apját szidalmazza, püföli. Ez az "eltérő megítélés" is növelte közöttük a meg nem értést, a viszonyuk ridegebbé válását. Ahogyan az is, amire fentebb már utaltam, hogy Zsófi nem önthette ki a lelkét a szüleinek, hiszen ők mindent rendben akartak látni, így bármilyen nehézséggel való előhozakodás megkavarta volna ezt a hazug állóvizet. Ennek egy érzékletes példája, amikor az apa Zsófit Pestre viszi a kollégiumba, aki az érdeklődésére megnyugtatja, hogy nem kell aggódniuk, nincsen vele semmi baj. Az apa ezt elégedetten nyugtázza, nem akar a mélyére ásni a dolgoknak, ezzel felborítva azt illúziót, hogy minden rendben van. 

Zsófi önelemzései során rádöbben, hogy akkor tud sikeresen a lelki gyógyulás útjára lépni, ha az általa épített fal mögé beereszti az arra érdemes embereket, és feltárja előttük az oda elhelyezett "zavaró dolgokat", vagyis az eddig elhallgatott érzéseit, gondjait. Ez történik, amikor szobatársa, Kriszti egy szilveszteri buli alkalmával véletlenül megérinti Zsófit, amire ő extrém ijedtséggel reagál, így nincs más választása, mint megnyílni barátnője előtt, ha tisztázni akarja a helyzetet. Vagy ilyen az egyik udvarló, Mátyás szerepe, akivel egyszer már kudarcba fulladt az ismerkedésük, de amikor a fiú újra felkeresi, fokozatosan vágnak bele ismét a kapcsolatépítésbe, először csak hosszasan chatelve egymással, ahol lehetőség van, hogy őszintén elmondjanak mindent egymásnak, így Zsófi is beavatja a fiút a lelki életének a rejtelmeibe. Amikor pedig Mátyás azzal a váratlan ötlettel áll elő Zsófi alvási nehézségeit enyhítendő, hogy kocsikázni viszi, sikerrel jár, hiszen a lány többször nyugodtan alszik. Egy reggel pedig arra ébredt az autóban, hogy fejét a fiú vállán pihenteti, a fiú a kézfejét pedig az ő kezére helyezte, és ekkor olyat érzett, pontosabban olyat nem érzett, amilyet hosszú ideje szeretett volna: a fiú kezének érintése nem fájt. Mintha Zsófia a múltjából általunk is megismert és a felidézett traumák fájdalmakkal kövezett útján eljutott volna egy új állomásig , amely már a kiutat is jelölheti egy boldog élet felé. 

Kovács Bálint jó stílusban írt mondatai pörgősek, így szinte észre sem veheti a mindenkori olvasó, hogy az egyik összetett mondatból "esik" a másikba, mindeközben Zsófi sorsán keresztül egy nem éppen szívderítő témával ismerkedhet meg, ez pedig további kérdések felvetéséhez is elvezetheti, amelyeket részben fentebb már említettem. A regény saját magunk, a generációk közötti különbségek, az emberek között gyakran félresikló kommunikáció okainak, valamint korunk egyes jellegzetes problémáinak megértéséhez is közelebb vezethet, ezek mellett pedig a korábban említett erényei, poétikailag értékes megoldásai (jellemábrázolás, szerkezeti felépítés, az elbeszélő szerepe) okán is érdemes elolvasni.