Molnár T. Eszter: Tájkép lövés előtt (könyvismertetés)

 Molnár T. Eszter: Tájkép lövés előtt

Molnár T. Eszter a Hidegkút című regénye után ezúttal egy novelláskötettel jelentkezett, amelynek darabjaiban egy disztópikus, szürrealisztikus elemeket felsorakoztató, sokszor ijesztő atomszférájú világ tárul a mindenkori olvasó elé, a kirajzolódó emberi sorsok többnyire pedig a saját életük csapdájában, lefokozott létezésük sodródásában lévő szereplőket mutatnak be. 

A 24 történetet tartalmazó novellaciklus darabjai lazán összekapcsolódnak, többségük ugyanis egy budapesti lakótelepen játszódik, amely szögesdrótkerítéssel van körülvéve, bár nem mindegyik kapcsolódik ehhez a helyszínhez, például az első kettő mű cselekménye sem. Az egyes darabok ugyanakkor külön-külön is megállják a helyüket, amelyekben hol egyes szám első, hol egyes szám harmadik személyű elbeszélő mellett ismerkedhetünk meg a már említett baljós hangulatú környezettel és az ott élő emberek élethelyzetével. A közös helyszín, az egyes visszatérő szereplők, újra felbukkanó motívumok szintén a novellák közötti koherenciát és szerves összetartozásukat érzékeltetik, illetőleg ennek a világnak az erőteljes egységét, a szereplőkre sokszor nyomasztó hatással lévő erejét, az onnan való kitörés lehetetlenségét is tükrözik. 

Ennek megfelelően erős felütéssel indul a kötet a két nyitódarabban. Az Utószóban az énelbeszélő már felnőttként emlékszik vissza egy kamaszkori siófoki nyárra, amikor zsigerileg taszították az apjának, és ottani szomszédjuknak, Tibornak a bűntényekkel, zavaros ügyekkel kapcsolatos üzelmei, miközben édesanyja tragikus sorsa is megmutatkozik. A Csak a fecskékben pedig Pércspatakra érkezik egy építész az ottani kastély felújítása okán, majd kiderül hogy sem ő, sem a megrendelő sem az, akinek elsőre gondoljuk. 

De mitől is válik ilyen riasztóvá az idézett lakótelep? A hivatkozott szögesdrót mellett taposóaknákkal is körbeveszik, katonai járművek járőrőznek, és bár a belváros elvileg közel van, néhány metrómegálló megtételével mindenki eljuthatna oda, mégis a szabadulás lehetetlensége érződik, ahogy a Rajzolok című történet egyik szereplője, Boti megfogalmazza: "aki itt él, ezen a lakótelepen, az örökre itt marad". Bár előfordul, hogy valaki a távolabbi diszkontba jár bevásárolni, mint a Quantum santis címet viselő darabban Erika és Bori. Mindeközben eltűnnek az állatok (V), a síneken túl a feszületgyárba a gyerekek csak a szülők kíséretével mehetnek, a takarítócégek pedig nem szívesen jönnek ide, mert a kerítésen túli házak lakói elégedetlenkedtek, hogy olyanok járjanak hozzájuk dolgozni, akik itt is vállalnak munkát, ugyanis félnek a fertőzésektől. Egy bezártságot idéző világ kontúrjai rajzolódnak ki, egy zárt közösségé, amelyben sajátos törvényszerűségek uralkodnak, az itt élők pedig nem vonhatják ki magukat ezek alól. Ennek kapcsán érintkezéseket mutat a kötet Bodor Ádám: Sinistra körzet című klasszikusával, ahonnan ugyancsak szinte lehetetlen a szabadulás, a szereplőknél pedig sok esetben a dehumanizálódás, méltó emberi létezésüknek a lefokozódása figyelhető meg. 

A szereplők ezen lefokozott létezésére, kudarcaik megélésére, traumáik, fájdalmaik feldolgozatlanságára, és a nehéz helyzetükből való kitörés lehetetlenségére jócskán akad példa. Egyikőjük kényszeresen lop, a "zsákmányolt" Pilóta kekszet viszont beteg édesanyjának viszi (Tesztrepülés). Egy másik bérnevetőhöz jár, hogy elmondhassa valakinek vicceit (Nehéz a homo sapiensnek), a harmadik a ház előtt rejtélyesen talált szürke legódarabokból próbál alkotni valamit, sikertelenül (Legó). Máskor a tv helyére kerülő halak az apa emlékét és hiányát idézik fel (Figyelem a halakat), a feszületgyárban dolgozó anya pedig  rejtélyes módon eltűnik, lánya pedig egyedül marad (Korpusz), míg a Mélyfagyó című novella hőse pedig a fagyasztóba helyezi a meghalt állatokat. A kötéltáncosban egy nőnek a szakítását követő nem várt megrázkódtatásokkal kell megküzdenie, míg a címadó Tájkép lövés előttben egy teljesen militarizált, a katonai élet és a gyakorlóterepek által uralt Buda tárul az olvasó szeme elé, amely teljesen elveszített korábbi arculatát. 

Ilyen körülmények között, ilyen fojtogató légkörben nem csoda, ha a szereplők közti kapcsolatteremtés részleges, vagy épp teljesen kudarcot vall. A beteg fiát kocsival toló apának az egyik kutyasétáltató nő kelti fel az érdeklődését, szóba azonban csak esetlegesen elegyednek (Nimbu). Az otthonba kerülő Etelka önbecsapó módon nem érti meg, hogy miért került a rossz állapotban lévő betegek közé az emeletre, így eleve diszharmonikus a viszonya az egyébként sok esetben kommunikálni is képtelen társakkal. Mari pedig a leépülőfélben lévő beteg anyjával többnyire a mesecsatornákat nézi (Régóta várunk jó hírekre). Olyan figurákkal találkozunk, akik sokkal inkább vannak a rájuk mért kényszerhelyzetük rabságában, inkább elszenvedői, mintsem aktív alakítói lennének a sorsuknak. 

A novellák szereplőinek ennek ellenére akadnak próbálkozásaik a helyzetük megváltoztatására, a lakótelepről való szabadulás elérésére, Ki szó szerint, fizikálisan tesz erre kísérletet, ki pedig virtuálisan igyekszik ugyanezt elérni. A Rajzolok című részben az elbeszélő lány a drótkerítést átugró lovat rajzol, amit anyja széttép. Később Botival az élen megpróbálják átvágni azt, de a szirénák megszólalnak. Amikor a mű zárlatában a lány újra rajzolni kezd, már előre figyelmezteti magát: "Erre már vigyázni fogok, nem rajzolok elé kerítést". A menekülés tehát még a képzelet síkján sem lehetséges. Egy másik sztori szereplője a kerítésen túl lévő teheneket figyeli vágyakozva, amely terület elérhetetlen számára (A szarvastehenek könnyen szülnek), a Kiürítési gyakorlatok női főszereplője, Mari pedig a google térkép segítségével tesz a világ különféle pontjain kirándulásokat. De találkozunk olyan tanfolyammal is, ahol hazudni tanítják a jelentkezőket (talán ez is a menekülés szándékát igyekszik segíteni a képzelet erejével), a Csendeséjben pedig az apa robbanószerkezet gyártva igyekszik leküzdeni a szögesdrót által képzett akadályt. A Quantum santisban a kényszeresen ingatlanokat kereső Erika viselkedése is szabadulási kísérletként értelmezhető, míg a címadó műben a besorozott nők legfőbb vágya, hogy a katonai tereppé vált Budát felszabadítsák, és a régit visszavarázsolják. 

A fentiek mellett a kötet nyelvezetére a szikárság, díszítetlenség jellemző, "egyszerű, takarékos" mondatok uralják a novellákat, ahogy a fülszövegben olvashatjuk. Ez a nyelvi megkomponáltság is a lakótelepnek, a "körzetnek" az embertelenségét, a bemutatott szereplők sanyarú élethelyzetét hivatott erősíteni. 

A kötet kapcsán gyakran hangoztatják a disztópikus minősítést, nem véletlenül, hiszen a lakótelep bemutatásával egy nem túl távoli jövő korántsem derűs "életképeibe" nyerhetünk betekintést. A már fentebb ecsetelt életsorsok bemutatás alapján realista jelző nem tűnik indokolatlannak, ugyanakkor ezek kapcsán sűrűn találkozunk a groteszk ábrázolásmóddal és szürrealisztikus történésekkel. Tudatos alkotói szándékot tükröz ez is, hiszen a disztópának épp az egyik lényegi tulajdonsága, hogy amit ma még szürreálisnak, képtelenségnek tartunk, azt a közeli vagy távoli jövőben nagyon is elképzelhetőnek, megvalósulhatónak gondoljuk. Rendkívül élesen jelenik meg a novellákban ennek a kettőnek, a realistának és a szürrealistának, a valósnak és a groteszknek a szimbiózisa, egymásba építése, sokszor bekezdésről bekezdésre, vagy épp mondatról mondatra váltakozva.  Ezáltal szinte már természetesnek tekintjük az abszurd jelenlétét, mintha már nem is állnának távol a realitástól, legitimálva ezzel a disztópia megvalósulásának esélyét. A Bőrhibákban megismert nő rejtélyes és váratlan találkozásokba botlik másokkal, a tőlük származó érintések pedig barnás foltokként maradnak meg a testén emlékként. A Kiürítési gyakorlatokban Szabó Sára a virtuális utazások mellett jelentéseket is ír, kétórányi beszédet képes fejben elraktározni, személyisége torzulásának egyik jele pedig, hogy egy számként tartották nyilván besúgóként. A Régóta várunk jó hírekre szüzséjében Marinak az lesz feltűnő, hogy mindenhol csak jó híreket olvas és néz, amelyek nem biztos, hogy fedik a valóságot. 

Molnár T. Eszter novellái folyamatosan feszültségben tartják az olvasót, az általuk bemutatott miliő, illetve a a redukált, kiszolgáltatott élettörténetek plasztikus ábrázolása a lét alapvető, ontológiai mélységeibe engednek betekintést, ezáltal lehetőséget teremtve a mindenkori olvasónak a róluk való elmélkedésre. A fent említett erények mellett, ezek miatt is lehet érdemes elolvasnunk a kötet darabjait.