Piros Vera: A fáraó megérkezik Lisszabonba (könyvismertetés)

 Piros Vera: A fáraó megérkezik Lisszabonba.

Piros Vera első kötete az Eltévesztettem, drágám 2021-ben jelent meg a Kalligram kiadónál, jelen mű pedig 2023-as év szépirodalmi termését gyarapította. A fáraó megérkezik Lisszabonba tulajdonképpen gyásznapló, amelyben az elbeszélő az édesapja elvesztését, a gyász folyamatát, annak stációit mutatja be érzékenyen és érzékletesen. 

A napló attribútumainál fogva személyes jellegű és hangvételű, hiszen az ember legbelsőbb gondolatait, érzéseit, lelkének legfinomabb rezdüléseit igyekszik rögzíteni benne. Ez természetesen Piros Vera munkájára is igaz, a téma pedig különösképp indokolja ezt a személyes hangvételt, hiszen a gyász feldolgozásánál aligha lehet az érintett ember legmélyebb érzéseinek bemutatására egyéb témát találni. Ennélfogva az elbeszélés javarészt egyes szám első személyű, az elhunyt apát gyászoló, egyébként már felnőtt és családos lány érzésvilágát ismerjük meg. A naplóregények és általában a napló sajátosságai közé a szubjektivitás mellett ez, vagyis az énelbeszélés mint jellemző ugyanúgy hozzátartozik.

Érdemes kitérni az alkotás egyes műnemi, formai és szerkezeti sajátosságaira.  Az erőteljes személyeség, az érzések dominanciája, a téma intimitása a lírához közelíti. Ahogyan az is, hogy a szöveg terjedelmének nagy részét központozás nélküli, szabadverses formájú egységek teszik ki, csak kisebb részben találhatók a lapszéltől lapszélig terjedő, írásjeleket alkalmazó elbeszélő típusú mondatok. Ugyanakkor mégiscsak egy történetet ismerünk meg, terjedelmét tekintve pedig nagyobb lélegzetű egy versnél. Ez utóbbi ismérvek inkább a prózához kapcsolják, így ez a vers? vagy épp verses regény? átmenetet képez líra és próza között. A nagyobb részt szabadverses forma egyébiránt azért is telitalálat, mert hűen alátámasztja a közeli hozzátartozó elvesztése miatti élethelyzetet is. A kötetlenül áradó mondatok párhuzamba állíthatok a zaklatott lelkiállapottal. Ahogy egy ilyen megrázkódtatás hatására az emberi tudatban a maga összevisszaságában ugrálnak a gondolatok a közösen megélt múlt emlékeitől a kínzó jelenig, ahogyan az egyén értelem- és érzelemvilága teljesen felbolydul, kifordul a megszokott rendjéből, az párhuzamba állítható a mondatok sodródásával, "zabolátlanságával". 

A gyásznapló szerkezetét hónapok tagolják, nagyjából két és fél évet ölelnek fel, de ezen időszak alatt nem mindegyik hónaphoz kapcsolódik bejegyzés, akadnak hosszabb szünetek is. A naplóformátum előtt egy rövid lírai alkotás található a könyv elején, amely az 1755-ös lisszaboni földrengést idézi fel ilyen kifejező sorokkal: "a város darabokra tört fosszília, törmeléke között az ember a múltat drótozza". Ez a textus nyitánya, amelynél fogva igencsak hangsúlyos, és metaforikus síkon is értelmezhető. Ahogy a földrengés hatalmas pusztítással és rengeteg áldozattal járt, ugyanolyan komoly veszteség az elbeszélő számára az apa halála, az ő életében is földrengés-szerű katasztrófával járó változások indultak el ezzel. A erősen meglévő portugál szálnak egyébként az a magyarázata, hogy a szerző valóban hosszú évek óta Portugáliában él, családtagjai is oda kötik. 

Az első naplóbejegyzés pedig (szeptember-október) Weöres Sándor: Kocsi és vonat című verséből citál sorokat, az utazás képzetét idézve fel az olvasói tudatban. Elsődleges jelentésén túl (a lány valóban hazautazik beteg, utolsó napjait élő édesapjához) ennek is van egy konnotatív értelme, hiszen a gyásszal elindul egy "belső utazás" az emlékek felidézésével, amely a feldolgozás folyamatának az elengedhetetlen velejárója. 

De miképpen is történik ennek a gyásznak a feldolgozása? Milyen szakaszai, jellemzői vannak ennek a folyamatnak a műben az apa elvesztése okán egy felnőttgyerek nézőpontból? A veszteség természetéből adódóan koncentráltan, sűrítve jelennek meg apához köthető élmények, emlékképek. A lány tudatába csapongva, cikázva kúsznak be a régmúlt eseményei, egészen a gyermekkorig visszanyúlóan: ilyen például egy sikeres korcsolyázásért ígért Milka csoki, vagy a sárga Wartburg megérkezése. De megjelennek a kötet lapjain az utolsó időszak szívszorító eseményei, az apa fizikai leépülésével vegyített hónapjai az elmúlásig. Illetve nem maradhat ki az "utóidő" sem, amely olyan fájdalmas és keserűséggel teli momentumokat foglal magában, mint az apa Facebook-fiókjának végleges törlése, a személyes tárgyak szortírozása és kidobása, a szép időket felidéző fotók válogatása, így a hiány újbóli átélése, és végül az apa egykori lakásának eladása, amely egyúttal legszorosabban hozzá köthető helyszín hátra hagyása. Ezek pedig mind olyan "praktikus" és szükségszerű teendők egy haláleset után, amelyeket nehéz lélekkel és keserűséggel tud a hozzátartozó teljesíteni, hiszen közben meg kell küzdenie a fájdalmaival. Nem is csoda, hogy a felnőtt lány alvászavarokkal küzd, hol sír, hol pedig éppen nem sír, egyes napokon élesen beléhasít a hiány, máskor gyötri a lelkiismeret, mert eszébe sem jutott. Mindenesetre gyakran kizökken a hétköznapok menetrendjéből, nyugalomról egy ideig pedig nem beszélhetünk. 

Piros Vera munkájának a személyes megrendültség, rezignáltság hiteles ábrázolásán túl az egyik legfőbb erénye, hogy egymásra rakódva, egymást folyamatosan váltogatva jelenik meg az emlékezés a régebbi időszakokra, illetve a közvetlen tragédia és annak bekövetkezte után a jelen lélektérképe, a veszteség feldolgozásának azon stációival, amelyekre már fentebb utaltam. Ezen egységek váltakozása nagyon termékeny, és erős fénnyel világítja be egy keserűségével küzdő lélek zegzugait, ráadásul a mű kompozíciójának erejét is ezek adják. Ahogyan Fehér Renátó fogalmaz a kötet fülszövegében: "Régmúlt, előszezon és utóidő torlódik egymásra, és folyamatos jelenné lesz ebben a költői világban". 

A gyötrődést jelentő állomásokkal párhuzamosan többször "felbukkan" Teónak, a férjnek az alakja, aki biztos támaszt jelent mindenben, ábrázolódnak a Portugáliában töltött családi idill képei, a kert, a tengerpart nyugalmat árasztó pillanatai, valamint az alkotás vége felé egy portugál nyelvű szövegegységet olvashatunk, amelynek egyetlen magyar mondata, hogy "Az ég annyira kék". Utóbbiak pedig mintha már a meghaladásnak, a fájdalommal ugyan telített, de mégiscsak elfogadásnak, az erősen idézőjeles "sikeres feldolgozásnak" az irányába mutatnának, egyúttal pedig a békét és enyhet adó családi háttér fontosságára is felhívják a figyelmet. 

Piros Vera egy nehéz, mindenki számára remélhetőleg utóbb, mint előbb "feladatként" háruló témáról, a közeli felmenő elvesztéséről, a feldolgozás kálváriájáról ír érvényesen. Elkerüli a hatáskeltést, az olcsó bölcsességeket, ehelyett nem kevés művészi erényt és esztétikai értéket mutat fel. Nem égbekiáltó drámát csinál, szélsőséges indulatok helyett az elégikusság jellemzi magatartását. Igyekszik elfogadni az elfogadhatatlant, miközben tudja, hogy ez az örökké sajgó hiány végig kíséri további élete során. Ebben az elfogadásban nyújthat támogatást mindenki számára a kötet, a fentebb kifejtett esztétikai értékei mellett pedig ezért is tarthat számot sokak érdeklődésére.