Vajna Ádám: Ami valójában Fancsikán történt (kritika)

 Vajna Ádám: Ami valójában Fancsikán történt. Kalligram, 2026. 

 

Vajna Ádám két verseskötet után első regényének megírására is vállalkozott, amely pár hónapja jelent meg a Kalligram Kiadónál, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kortárs szépirodalmi termés egy üde színfoltját tarthatja kezében a mindenkori olvasó, egy igazán sokrétű és összetett jelentéstartalmú művet, amely nem mellékesen tökéletesen megfelel a fülszövegben leírtaknak, amennyiben "teli szájjal lehet röhögni" rajta. 

    A szüzsé kiindulópontja, hogy hosszú idő után új hóhér érkezik Fancsikára, a mű intenciója szerint egy képzeletbeli településre (bár Kárpátalján napjainkban is létezik egy Fancsika nevű település), ahogyan a regényben szereplő többi helyszín is kitalált: például a fancsikaiak álta utált Dósarákosa, vagy Sebgrád, ahonnan az újonnan érkező hóhér, Mihál származik. Mihál kisebb bonyoldalmak után, a Nagykovács félhülye fiának segítségével megtalálja lakóhelyét, majd kezdetét veszi a cselekmény sokszor szorosabb, máskor lazább kapcsolatban álló elemeinek kibontakozása. Az időszerkezetet tekintve valahol a 15. században járunk, túl a huszitákkal vívott harcokon, de közben a törökveszély már az ajtón kopogtat. 

    

    A szerkezetet vizsgálva a történet 176 rövid fejezetre tagolódik, amelyek egyszerre üdítően frissek, sodró lendületűek, szinte észrevétlenül "esünk át" az egyik számozott részből a másikba, ugyanakkor összetettek, részletgazdagok és sokoldalúan árnyaltak, többnyire pedig a szóbeli történetmesélés jellegzetességeit hordozzák magukon, ahogy erre akár az utolsó fejezet is enged következtetni: "És most te mesélj, Adorján barát". Az utolsó előtti részben távozik a hóhér, így az ő ottléte tulajdonképpen keretbe foglalja a mű cselekményét. A lakók életének legfőbb igazodási pontja a minden évben ismétlődő farsang és a hozzá fűződő ünnepségek, nem véletlen, hogy a borítón is egy korbali nünrbegi farsang jelenetei idéződnek fel. Közben megismerjük az itt élő emberek sokaságát, amelyek hűen tükrözik a 15. századi Magyarországon élő emberek gondolkodásmódját, mentalitását, mindeközben gazdagon ábrázolódik a hétköznapjaikhoz szorosan kötödő babonák, hiedelmek világa is, amelyek természetesen ugynaúgy hozzátarozott az akkor élők világlátásához. A kornak megfelelően egy hierarchikus társadalmi rend kontúrjai rajzolódnak ki, ahol szerepcserék, elmozdulások csak a farsangi játékok során lehetségesek. Paradox módon azonban ezek is alátámasztják a hierarchiát, hiszen jelzik, ilyen jellegű változásokra csak a játék keretein belül van lehetőség. 

    Mihál hóhér érkezése és távozása között tehát egy valóságos karnevál, egy meghökkentően abszurd eseményekkel, fura és különleges alakokkal tűzdelt kavalkád bontakozik ki. A fő cselekményszál a következő: a hóhér megékezése után hamarosan intim viszonyba kerül a faluban gyógyítóként tevékenyekedő, ezért mindenki által egyszere tisztelt és rettegett Füves Magdival. Mindeközben Iván várkapitány városnak nevezi Fancsikát, ami szöget üt az emberek fejébe: Mi lenne, ha ez ténylegesen megvalósulna? A kocsmáros Bandi felesége és Sándor, a kalmár irányításával megteszik az első lépéseket: a kordmártoni szerzetesektől egy ereklyét szereznek (Szent Rókus kisujja), illetve meg akarják vásárolni a falut Lőkös nagyuramtól, aki ideje nagy részét feleségszerző látogatásokkal tölti. Ennek érdekében szeretnék, ha az adóösszeírók érkezésekor alacsonyabb terhek lennének megállapítva. Füves Magdi viszont ennek megvalósulását a legrosszabb forgatókönyvnek tartaná, ezért Mihál mellett szövetséget köt a "disznófarkú" bíróval,- aki egyébként török kém,-, hogy ezt megakadályozza. Segítsésükre lesz flagelláns Laci, aki egyszer átverte a falusiakat, és azóta mindenfajta válogatott eszközökkel vezekel a bűneiért, sőt Denizke, a fogadónál elfogott majd megszökött török is hozzájuk kerül, aki valószínűleg Ali pasa fia. 

    A regény címében megjelenik a valójában szó, amely szinte kulcskifejezéssé válik, de csak ironikus kifordításban: elképesztően gazdag a cselekmény, de hogy "valójában" mi történik, nem derül ki teljesen. Végig meghatározó vonulat a valóságnak és a fantáziának, a realisztikusnak és a mesésnek az egymásba játszása, azok szoros összefüggése. A várakozások, a címbeli ígéret ellenére a " valójábani" történésekre nincs egyértelmű válasz, nem létezik egy megellebbezhetetlen igazság, ahogy erre utal a következő idézet is az igazságról, stílszerűen a hóhér szemszögéből: "olyan, mint a kivégzés, a tömeg mindenhonnan máshonnan látja, de végeredményben egyikük sem számít". Amikor pedig a mű során többször előkerülő cseh nemeskisasszony nyakából eltűnt ékszer történetének befejezését kérdezik meg Miháltól, azt válaszolja: "azt még nem találtam ki", igazolva ezzel az említett kettősséget, a mese és valóság elkülönítésének bizonytalanságát. A mű pedig ténylegesen attól válik esztétikalag értékesebbé, hogy egy szájbarágott igazsággal, egy minden szálat elvarró befejezéssel szemben a regényvilág komplexitásának a szemléletes bemutatására törekszik.A zárófejezetek kihagyásos, balladai homályt idéző fragmentumai, kitöltetlen helyei bőven hagyatkoznak a befogadó fantáziájára. Ami rekonstruálható, hogy az utolsó, grandiózus farsangra időzített terv alkalmával Füves Magdi és szövetségesei foradalmat/lázadást szítanak fenálló rend, és az őket képviselő személyek ellen, amely nagy vérrontással jár. 

    Az alcímben található műfajmegjelölésként a legenda szerepel, amely hagyományosan a szentek életét, illetve az ő csodás tetteiket mutatja be. Ebben is mintha érezhető lenne némi fanyar irónia. Bár szőrmentén itt is találkozhatunk szentekkel, például az említett ereklye, a Szent Rókus kisujja kapcsán, vannak szerzetesek, megjelenik a huszitákkal való harc, de sokkal inkább számottevő mesés motívumoknak, a fancsikaiak életéhez köthető babonáknak, hiedelmeknek, sokszor titkozatos szegmenseknek a prezentálása.  A már fentebb említett utolsó fejezet egyetlen mondata, mintha az egész addigi művet átkeretezné, hiszen arra enged következtetni, hogy az egész elbeszélés egy szerzetesi mese, most pedig folytassa valaki más, például a megszólított Adorján barát, ez pedig tovább erősíti a már szintén idézett szóbeli elbeszélés feltételezését. A laza fejezetek, a sok epizód és elkalandozások szintén ennek a jelentőségét húzzák alá. 

    Mindeközben a történet realisztikus is, hiszen a korszak emberének létérzékelését, világról való gondolkodását egyrészt alapvetően tükrözi a babonákhoz való viszonya, másrészt jócskán előfordulnak a szürke hétköznapok ügyeskedést sem nélkülöző tevékenységei: Hogyan lehet nagyobb bevételre szert tenni a kocsmában? Milyen marketingértékkel bír egy ereklye a várossá válás folyamatában? Hogyan élehet az adóösszeírás során megjelent hivalatosságokat vagy a bírót manipulálni, lekenyerezni, bár itt Sándor a híres fancsikai kaláccsal próbálja a bírót megvesztegetni? De megjelennek az érintett korszak vallási életében rejlő anomáliai, az országra leselkedő törökveszély, illetve az embereknek azon öröktől meglévő törekvései, hogy miképp lehetnek úrrá az életük során felmerülő nehézségeken, legyen szó akár egy betegségről, akár a török fogoly kihallgatásáról, vagy éppen egy adósság behajtásának nehézségeiről. Mindezek pedig 15. századi díszletekbe, az akkor aktuális szemléletmódba ágyazva, a falusiak életén keresztül betekintést nyerve a korabeli társadalom működésébe, egyes erkölcsi kérdések, mindennapi helyzetek megoldásának szemlélésére. 

    Érdemes alátámasztani a továbbiakban azt, hogy miben rejlik az említett karneválnak, kalandokkal tagolt és eseményekben dús kavalkádnak a sokszínűsége. Elengedhetetlen szereppel bír ebben a szereplők áradata, a különc, különös, babonás, eszelős vagy épp bugyuta alakok tárháza. Az említetteken kívül ott van Orbán a kocsmából, aki egy italért, de legtöbbször anélkül is szívesen elmesél egy történetet. Ott vannak a verőlegények, akik előszeretettel "útba igazítják" az eltévelyedőket. A furtres-i kalandor, aki valójában a papneveldéből szökött meg, vagy Jakab testvér, aki a huszita tanokat valló, és 15 éve eltemetett Böhöm Palit végezteti ki újra, Mihál által elégettetve a fellelhető csontjait. De akár említhetnénk Iván várkapitányt, aki kivégzések által akar rendet teremteni, vagy Józsi nénit, akinek a tólidércekről szóló meséjével veszi kezdetét a farsangi időszak Fancsikán. 

    A mű további kiemelkedő erénye az epizódoknak, betétszerű elemeknek a sokasága, amelyek a gazdag cselekmény letéteményesei. Többségében lazán kapcsolódnak a fő cselekményszálhoz, de az általuk bemutatott néphitekkel, furcsa vagy épp szokványos falubeli jelenetekkel színesítik is azt. Ilyen többek között a felidézett tápverbényi csata emléke, ahol a fancsikaiak a huszita Böhöm Pali oldalán harcoltak kissé ügyefogyottan. De említhetnénk a cseh nemesúr lányát, Zdenka kisasszonyt, akinek egy lakodalom során tűnt el rejtélyes módon az ékszere, vagy Dósarákosa nevének történetét a kocsmai mesélő, Orbán interpretációjában. Ide tartoznak még egy kecske tárgyalásának és kivégzésének stációi ugyanúgy, mint a nemesember története, akit elvsiz az ördög, vagy a már citált Józsi néni tólidércekről szóló sztorija, amely szerint a nővére lett az áldozata a mocsári kísérteteknek. 

    Mindezeken túl bámulatos bőségben lelhetők fel a nyelvi megformáltságban a fekete humor, a szatíra, a groteszk komédia elemei, amelyek megléte a fentiek mellett az az alkotás egyik legfőbb érdemének tekinthetők. A  nyelvezet szabadszájú, a káromkodások forrása kiapadhatatlan, amelyek azonban nem öncélúak, a szereplők világhoz, a felmerülő problémákhoz, szituációkhoz való viszonyát, észjárását, annak pragmatikusságát, provincialitását érzékeltetik plasztikusan. Ugyanakkor eléggé szatirikus, amikor Füves Magdi a hozzá fordulók nyavalyáihoz különféle csípős kommentárokat fűz, vagy amikor a címerrel ellátni kívánt szökőkút főalakjaként az egyik ötlet alapján Hugyos Józsit kellene választani. De nem nélkülözi a szatírát Sándor kortesbeszéde sem, hogy Fancsika maradjon Fancsika. A fekete humor eszközeit aknázza ki a vallatások előtti pszichés ráhatás Mihál részéről, amikor elmeséli az egyes eszközök történetét, működését és várható hatását a fogolyra nézve, de arra alapoz a kocsmáros Bandi agyonütésének története is a feldühített felesége által. Ahogy rendkívül groteszk a kecske bírósági tárgyalása, vagy amikor az összegyűlt falusiak az általuk összetákolt Mohamed mecsetjét teszik a földdel egyenlővé. Mindezek pedig gördülékeny stílusban megírt, nyelvi bravúrokkal és sziporkázó ötletességgel teletűzdelt mondatokba ágyazva jelennek meg, amelyek a szereplők viselkedésével egyetemben ugyancsak hozzájárulnak a humor "magas hőfokon" tartásához. A gyűlölt Dósarákosán például "mindenki egy mocskos huszita, ott még a kutyákat is látták egyszer két szín alatt áldozni". Mihálról az derül ki, hogy "újszülött korában a pislogás sem ment neki, az anyjának kellett állandóan beleköpnie az arcába, hogy ne száradjon ki a szeme". Amikor egyszer a Füves Magdi beszélt hozzá metaforákat említve, "szóhoz sem jutott a meglepetéstől, és nemcsak azért, mert nem ismerte a metafora szót". A kocsmában rendszeresen hányó Bognár asztala alatt akkora folt volt, hogy "az egyik átutazóban lévő zarándok azt hitte, egyenesen Jézus Krisztus arca jelent meg neki a deszkapadlón". A dóarákosiakról pedig úgy tartják, "hogy egy dósarákosainál csak kettő dósarákosai hülyébb". Az egyik farsang alkalmával kitettek magukért a fancsikaiak, hiszen "a szokásos egy-kettő helyett vagy egy ticatnyi fog kitört, három kéz el-, kettő fej meg be-". 

    Az egyes szám harmadik személyű, mindentudó elbeszélés mellett a szereplők által elmesélt történetek és párbeszédek többsége is belesimul a fejezetek bekezdéseinek szövetébe, nincsenek külön kiemelve. Ezalól kivételt képeznek a Mihány és Füves Magdi érzéki kapcsolatát bemutató párbeszédek, valamint Magdi és a bíró dialógusai, akik ezek során a jóról és a rosszról, a fennálló állapotok megváltoztathatóságának szükségességéről vagy annak értelmetlenségéről eszmélkednek, előkészítve ezzel a mű végi földindulást. 

    Vajna Ádám bemutatkozó regénye egy kimondottan komplex, árnyalt értelmezésekre lehetőséget adó alkotás, amely meghatározott tere és ideje (egy 15. századi képzelt magyar falu) révén érzékletesen mutatja be a korabeli társadalmi viszonyokat, a hétköznapi emberek gondolkodásmódját, világlátásuknak attribútumait, miközben  a szatíra és a groteszk eszköztárát felhasználva éles fénnyel mutat rá a gyarlóságaikra, esendőségeikre, a korlátoltságuk és provincializmusuk által vezérelt cselekedeteikre. Teszi mindezt üdítő nyelvezettel, könnyen olvasható, de attól még differenciált jelentéstartományú mondatokkal, gazdag, csavaros és fondorlatos cselekménnyel és rendkívül ötletgazdag epizódokkal. A humor különféle árnyalatinak komplex ábrázolása, a szintén nagyfokú komikumot magukban hordozó furcsa figurák bemutatása is nagyban hozzájárul a mű esztétikai értékességéhez, ahogy kiemelendő a fancsikai hitvilágnak, babonáknak szerteágazó prezentálása, illetve az a könnyedség, amely a szóbeliség sajátosságait magában hordozva egyfajta áradó mesélőkedvet teremt. Ez utóbbi sajátosságok hozzájárulnak egy enigmatikus regényvilág megteremtéshez, egy különleges atmoszférájú hely létrejöttéhez, amelybe háttérként szimultán beszüremkedik a középkori Magyarország világlátása, szokásrendje, megteremtve azt az elbizonytalanító képzetet, hogy voltaképpen a cím szándékával ellentétben ne tudjuk meg, mi történt valójában, mi pedig az elbeszélő-szerzetes fantáziájának szüleménye. Mindent egybevetve egy olyan szépirodalmi alkotás született, amely bátran ajánlható a széles olvasóközönségnek, akiknek ezáltal lehetősége nyílhat valóban egy kortárs magyar próza befogadása közben, -hogy még egyszer idézzem a fülszöveget-, "teli szájjal röhögni".