Sára-Csombor Rita: Vénia (kritika)

 Sára Csombor Rita: Vénia. Kalligram, 2025. 

    

Sára Csombor Rita első regénye még a 2025-ös könyvtermés egyik darabjaként jelent meg a Kalligram Kiadónál. A történet középpontjában egy fiatal lány, Flóra áll, aki a szerzetesi hivatásra készül, viszont a szabadságvágya, a személyisége alapvonásaiból és az életkorából fakadó igényei éles ellentétben állnak azon merev és hierachikus szabályokkal, amelyek az apácák életvitelére vonatkoznak. Ennek megfelelően az egész mű folyamán éles fénytörésben ábrázolódnak Flórának a kongregációja többi tagjával, főként a feletteseivel való ellentétek, valamint ezekkel összefüggésben a lelkében-tudatában végbemenő belső konfliktusok és dilemmák. 

    A szüzsé főbb szegmensei a következők: Flóra a Szent Brutusz Gimnázium elvégzése után csatlakozik a  Konregációhoz noviciátusként, amely a szerzetesrendekben a jelöltek általában egy-két éves próbaideje. Közben tanulmányait folytatja, írja a szakdolgozatát, a tiltásokból adódó korlátok miatt pedig egy torzóban maradt, de mégiscsak érzéki viszony fűzi az egyik kispaphoz, Tamáshoz. Mindeközben az apácajelöltek archaikus szabályai szerint tölti a hétköznapjait, amelybe beékelődik egy utazás Németországba a nővértársaival egy nyelvtanfolyamra. Itt újra találkozik Tamással, immár kötöttségmentesen, a fiú azonban feltárja előtte a zaklatásokkal tarkított múltját. Már ekkor szemléletesen körvonalazódik a főhős vágyai és a dogmák közötti áthidalhatatlan szakadék, amelyek lelki csatáinak is legfőbb mozgatórúgóit jelentik. Végül Rahóra helyezik az ottani rendházba, amely valójában egy kollégium negyedik emeletén található. Flóra ennek kezdetben örül, hiszen korábban járt már itt, csecsemőkkel foglalkozott, amelyben kedvét lelte, de Jácinta nővér, a felettese igyekszik a totális kontrollja alá vetni. Szeszélyes viselkedése nem nélkülözi a tiltások és ellenőrzések változatosságán túl a verbális, sőt a fizikai bántalmazást sem, utóbbi egyszer egy pofon formájában ölt testet. Teszi ezeket úgy, hogy ide kerülésük előtt ők is közeli, az érzékiség egyes vonásait ugyancsak nem nélkülöző viszonyban voltak egymással. Az itteni események pedig még jobban fokozzák a főhősünk lelkében dúló harcot és a vele járó bizonytalanságot.

    A történetvezetés alapvetően lineáris, jóllehet néhány esetben visszaugrunk a múltba, és megismerjük Flóra múltjának egy-egy részletét. A gyerekkorát egy lakótelepen töltötte, amikor pedig 6 éves volt, édesapja szívrohamot kapott. A családi nehézségek az édesanyja és elé is kihívásokat állítottak, így szükségszerűen autonómabb személyiséggé érlelték. Felidéződik egy délutáni gimnáziumi foglalkozás is, amikor megéhezve elhagyta az iskolát, cigánypecsenyét vásárolt, majd a tanár tiltása ellenére jóízűen elfogyasztotta a tanszoba ideje alatt, azt követően pedig demonstratíve Ady-kötetet olvasott. Vagy épp egy olyan momentum, amikor Gabriella nővérrel a gyóntatójukhoz jártak, aki túró rudival kínálta őket, amelyet nem fogadhattak volna el. Korábban egy alkalommal bírálta a celldömölki rendház szemellenzősségét, amely miatt megorroltak rá, máskor pedig egy iskolában tanítva vállalt nyílt konfrontációt az igazgatóval, aki kötelezően akarta gyónásra vinni a diákokat. Ezen múltbeli epizódok által árnyaltabbá válik Flóra személyisége, hiszen javarészt olyan történéseket idéznek fel, amikor titkoban szegte meg a szabályokat, vagy épp nyíltan fellázadt ellenük, és hangott is adott tettei jogosságának. Így még inkább érthetőbbé válik az az összeütközés, amely a szerzetesrendben az archaikus, minden rugalmasságot nélkülöző rendtartás képviselői és Flóra között kibontakozott, illetve érzékletesen mutatják fel a kissé szertelen és szabadságszerető, a túlzott kötöttségeket levetkőzni óhajtó karakter és a regulák feltétel nélküli elfogadását követelő, hosszú évszázados megrögzödőttségekre visszanyúló intézmény közötti inkompatibilitást. 

    Bár kínálja magát a lehetőség, az értelmezés azonban csak mellékesen szándékozik kitérni arra az aspektusra, hogy a mű során prezentált, a Flóra életét és boldogulását leginkább megnehezítő merev szabályozások, dogmák mennyire tekinthetők túlhaladottnak, mennyire lenne érdemes átgondolni, és esetlegesen a "kor szellemének" megfelelően flexibilizálni őket, beleértve a teljesség igénye nélkül a tekintélyelv és a másik oldalról a feltétel nélküli megalázkodás elvárásának leépítését úgy, hogy egy Flórához hasonló karakter is jó szívvel, meghasonlás nélkül tevékenykedhessen ebben a közegben. Hiszen az ő regénybeli szituáltsága, sorsának alakulása jócskán kínálhatja az ezzel kapcsolatos bíráló észrevételeket, az irodalmi mű esztétikai értékessége, illetve az alkotások általános értelemben vett immanenciája szempontjából ezek szinte irrelevánsak, sokkal inkább Flóra lélekrajza, élethelyzete, az abból fakadó belső vívódásai és mindezek következményei válnak meghatározóvá. 

    Márpedig a regény nyelvi megalkototságának és szerkezeti komponenseinek a legfőbb erénye az előbb említett lélekrajznak, a fülszövegben említett "felnövéstörténetnek" a prezentálása. Ahogy az eddigiek alapján is kitünhetett, Flóra alapvetően vágyik az életörömökre, olyan apróságokra, amelyek színesebbé teszik a mindennapjait, de a szűk keretek közé szabott rendházi élet ezeket nem engedélyezi, holott nem különleges kívánságokról van szó. Sétálni csak meghatározott időben és ideig lehet, a noviciátus első éve alatt nem tarthatta a kapcsolatot az édesanyjával, a reggelinél mindig egyféle ételt szolgálnak fel, és egyáltalán, minden olyan tevékenység, amely Flórát a felszabadultság és kötetlenség érzésével tölthetné el (pl. a túró rudi és a mekis krumpli), korlátozva van. Itt válnak hangsúlyossá a fentebbi bekezdésben jelzett korábbi lázadások, hiszen ezek továbbra is jellemzik a magatartását: csokit és kekszet csen a konyhából, titoban küld e-maileket, számukra nem olvasható szépirodalmi kötetetekkel oson ki a könyvtárból, használja Jácinta tusfürdőjét, amit szintén nem tehetne meg. Ezekkel az apró kihágásokkal igyekszik kifejezni hol tudatosan, hol tudattalnul is az ellenérzését a fenálló viszonyokkal szemben. Mindeközben viszont egy olyan fiatal lányról van szó, aki elhivatottságot érez a szerzetesi élet iránt, elkötelezett a másoknak való segítségnyújtásban és odafordulásban, de a rá nehezedő korlátozásokat nehezen éli meg. Talán az ebből fakadó pszichés tehernek a kivetülése, hogy rendszeres hányinger gyötri, hiszen nem tudja magában feloldani az autonómiája iránti óhaját a szerzetesi élet merev előírásaival. Meghasonlottságát növeli, hogy szeretne ő ehhez a közösséghez tartozni, de zsigerileg lázad az ellen, hogy a teljes személyiségét, integritását alá kell vetnie ennek. 

    A mű dramaturgiájában a helyzet a Remeteszőlősről Rahóra való helyezésével fokozódik. Bár Flóra ennek kezdetben örül, hiszen a környékbeli falvakba jár hittant tanítani, illetve Helga nővérel együtt rábízzák egy színjátszó kör vezetését is, még Mikulás is lesz egy alkalommal, de helyzete hamarosan kedvezőtlen fordulatot vesz, amely összefügg Jácinta lelki és testi bántalmazásokban, üvöltözésekben, érzelmi manipulációkban megnyilvánuló, a teljes "leuralására" törekvő, kiszámíthatatlan viselkedésével. Jó példája ennek, amikor Flóra egyszer megjavította a DVD-lejátszót, amelynek okán Jácinta hisztérikus rohamot kapva torkollta le a lányt, hogy hozzá mert hozzányúlni. Mindeközben Jácinta olyan előjogokat enged meg magának, amilyeneket mások nem gyakorolhatnak, például hetente többször uszodba jár, és találkozik egy Éva nevű hitoktatóval. Ugyanakkor a színjátszó kör működése sem Flóra tervei szerint alakul, hiszen Helga nővér semmilyen érdemi döntésbe nem enged neki beleszólást. A megaláztatottságból következő érzelmi tusakodás és bizonytalaság okozhatja, hogy a korábbi, csokilopásokban megnyilvánuló apró "stiklik" végül fajsúlyosabb "forradalmi" cselekedetekbe torkollanak, hiszen amikor az általános főnöknő kánoni vizitációs megbeszélésre érkezik, akkor Flóra elmondja az összes kétségét, többek között nehezményezi Jácinta privilégiumait, illetve magyarázatot kér a rendet nagy számban érintő kilépésekről. Később egy értékelő beszélgetésen ezért számon kérik, nővértársa, Helga egyenesen árulónak nevezi. Az általános főnöknő többször visszatérő jégkék tekintetének motívuma egyúttal a szerzetesi intézményrendszer dogmákban testet öltő rugalmatlanságának, és a személyiség szabadsága korlátozásának, elnyomásának a szimbólumává válik. Főhősünk ilyen fokú kiborulását az is indokolhatja, hogy korábban Tamás egy meghívás keretében Rahóra látogatott. Épp ekkor történt egy szörnyű tragédia, egy hét hónapos csecsemő, Kamilla halála, és amikor Jácinta az egymást vigasztaló Tamásra és Flórára tör, magából nem először kikelve zavarja el a kispapot. Végül ezen eseményekkel összefüggésben a Flóra végbemenő változások, illetve az idézett "rebelliókban" testet öltő cselekedetek vezetnek a mű zárlatához, amely a renddel és a szerzetesi élettel való szakítást, a civil életbe való visszatérést jelenti. Ily módon egy távoli párhuzam fedezhető fel Örkény István: Glória című kisregényével, jóllehet annak főhősnője a szerzetesrendjének erőszakos feloszlatása révén kényszerül visszailleszkedni a hétköznapok világába, nem saját döntése által, mint Flóra, bár utóbbi sem örömében hagyja el a kongregációt, hane a számára egyre fojtogatóbb atmoszféra miatt. 

    A narráció ugyan egyes szám harmadik személyű, mégis alapos betekintést kaphat a mindenkori befogadó a Flóra belső világában és elméjében zajló folyamatokról, megismerve azok komplexitását, differenciáltságát, valamint tetteinek legfőbb motivációit. Ennek megfelelően igen erőteljes lélektaniság érvényesül, amely szinte törvényszerűen következik Flórának a helyzetéből adódó belső vívódásából. Ehhez szervesen illeszkedik a mű nyelvi felépítettsége is. A mondatok gördülékenyek, magukkal rántják az olvasót, ugyanakkor a megszerkesztettségük idomul ahhoz a sok tekintetben nyomasztó és kételyekkel teli állapothoz, amely Flórát az egész mű során körbelengi. Ez alól kivételt képez valamelyest a németországi utazást bemutató fejezet, hiszen ott éppen arról van szó, hogy Flóra kiszabadul az otthoni béklyókból, és egy jóval fesztelenebb, kötetlenebb, sokkal kevésbé rigorózus világba csöppen, ahol Tamással is félelem nélkül tölthetik együtt az időt. Ugyanakkor ez csak meghatározott ideig érvényesül, a visszatérés után minden a korábbi kerékvágásban folytatódik. Természetszerűen a mű vége felé haladva, Flóra helyzetének "fokozódásával" az idézett nyelvi megkomponáltság és az annak alapján kibontakozó lékerajz is egyre szorongatóbb létérzékelést tükröz. 

    A kétségeiből és hezitálásból következik, hogy próbál a külvilágtól, másoktól segítséget kérni. A pofon után levelet ír a gyóntatójának, a pszichológusának és egy barátnőjének is. Míg a gyóntatópapja egyértelműen a kilépésre sarkallja, a pszichológusa meglepő módon inkább türelmet és megértést tanácsolja neki. Tamásra mindig számíthat, aki szintén a kilépésre bíztatja, amikor pedig egy budapesti teológiai konferencián alkalmuk nyílik az újabb találkozásra, feltárja a lány előtt, hogy a felszentelése előtt áll ugyan, de mégsem érzi magát elég elkötelezettnek a papi pályára. A Jácintával való ambivalens viszonyt pedig hűen érzékelteti, hogy bármennyire is alkalmazza Flórával szemben a bántalmazás és a "leuralás" széles spektrumát, mégsem tudja elengedni az iránta való vonzódását, amely ajándékokban, érintésekben és időnként megértő odafordulásokban nyilvánul meg. Talán ezt a kapcsolatukban rejlő diszharmónát szemlélteti az is, hogy Flórának az "Úgy nő a szeretet, mint a virág" mondatot idéző malackás bögréjének felirata a regény végére lekopik. A szeretetnek és az összetartozásnak az életüket egymással megosztó, szoros összefonódásban élő nővérek között megfellebezhetetlen alapértéknek kell(ene) lennie, ahogy ez megmutatkozik a nővérek másokkal való törődésében is, mégis a történtek hatására épp ezek kérdőjeleződnek meg. Még bonyolultabbá teszi ezt az emberi viszonylatot, hogy Jácinta a kilépése után is keresi Flórát, üzeneteket ír neki, sőt egy alkalommal még náluk és ebédel, majd moziba is elmennek. Egy meglehetősen összetett, komplikált, a bántások, megfélemlítések, és a törődés, kötődés dialektikáján alapuló kapcsolat kontúrjai rajzolódnak ki a regény lapjain. 

    A főszereplő minden kétséget kizáróan Flóra, a többiek szerepe hol központibb szerepben, hol pedig a háttérben leginkább abban nyilvánul meg, hogy a benne végbemenő változások, illetve az általuk motivált tettek koordináta rendszerében milyen szerepet töltenek be. Például elnyomó-ármánykodó viselkedésükből adódóan indukálják azokat, mint Jácinta és néhány más nővértársa, vagy a kezdetektől fogva támogatják, később pedig igyezekeznek neki támpontokat kínálni a kiút megtalálásaban, mint Tamás és a gyóntatópap. De ugyancsak számíthat a rövid időre feltűnő édesanyja szerető gyámolítására is, ahogy Gabriella nővértársának is kiöntheti a lelkét, és Kárpáti Annától is remélhetett biztató szavakat, a vele elfogyasztott mekis krumplik pedig a kötelmei alól való időleges kiszabadulást is jelképezik. Erőt adtak neki az általa tanított gyerekek, és a csecsemők, akikről gondoskodott. Flóra tépelődései közepette jócskán akadtak nehezítő tényezők, példának említve, hogy azon személyek, akiknek a pártfogására, érzelmi rokonságára számíthatott, földrajzilag távolabb helyezkedtek el tőle, nem pedig a rahói rendházban. Így a konfliktust feloldó történésbe való belesodródásig törekedett magából erőt meríteni több-kevesebb sikerrel, illetőleg kihasználni minden lehetőséget a kapcsolatfelvételre az előbb említett személyekkel, akár levélírás formájában, akár lopott személyes találkozásokat megvalósítva. Ahogy Anna mondta neki, "nincs egyetlen jó döntés, döntések vannak, amelyeknek a következményei valamerre vezetnek, és ezek az utak mind jók lehetnek, nem kizárólagosak". A gyóntatóatya szerint pedig "Isten mindenképp szereti Flórát. Ha marad akkor is, ha megy akkor is. Flóra döntse el, hogy vállalja a kemény harcokat a renden belül vagy...másféle kemény harcok irányába indul Isten ugyanazon áldásával". De Remeteszőlősön József atya is olyan intelmekkel látja el, hogy "szerinte Flóra jól végezte a dolgát, ha átimádkozta a döntést, és nem lát más utat, akkor kívánja, hogy boldog legyen".

    Summázva a fentieket a Vénia egy kényes kérdéseket fókuszba állító, némiképp tabudöntögető cselekedeteket és gondolatokat középpontba helyező, azokat plasztikusan ábrázoló alkotás, amelyben a szabadság iránti óhaj és egy hierachikus, merev szabályok, sok évszázados tradíciók által irányított intézményrendszer közötti erőlteljes kontraszt bontakozik ki. A regény egyik legfőbb érdeme, hogy ezt az ellentétet egy fiatal lány sorsán, belső vívódásain, lelki küzdelmein és dilemmáin keresztül képes felmutatni, hiszen Flóra vágyik a szabadságra, vágyik a szerelemre, az élet által kínált apró örömök megélésére, amelyeg megvalósulását azonban a választott hivatására vonatkozó dogmatikus elvárások leheetlenné teszik. Bravúros annak a érzelmi hullámvasútakkal tarkított küzdelemnek az illusztrálása, hogy az a lány, aki "mindig is menekült a szűkre szabott helyekről" és így elérte, hogy "a levegő erősen, vaskosan áramlott be a tüdejébe", most nem tudja, hogy mitévő legyen, hogy mi lenne a legjobb döntés. Hiszen nem véletlenül akart szerzetes lenni, érezte az elhivatottságot, sok munkát fektetett abba, hogy nővér lehessen, és jellemvonásai alapján képes lenne kellő alázattal ellátni a feladatát, de nem ekkora önfeladás árán, nem ilyen szűkre szabott keretek között. Mindezt pedig alátámasztja a hivatkozott nyelvi megformáltság, ugyanis olyan lelki-és tudatállapot teremtődik meg a sorjázó mondatokból, amelyek kellő mértékben tartják fent az említett oppozícióból eredő feszültséget. Végső soron Flóra talán nem is teljesen tudatos döntést hoz, hanem az események láncolata során félig-meddig belesodródik a "megoldásba". A címben szereplő kifejezés vallási értelemben a bűnbánati gyakorlatot jelenti. Nyitott lehet az értelmezés, hogy ez kire vonatkozhatna. A kilépő Flórára? A pofont adó Jácintára? Az intézményrendszer megrögzöttségeit mereven képviselő vezetőkre? Mindenesetre akármilyen döntés is született volna Flóra részéről, általános érvénnyel igaz lehet az emberi létezésre, a minket érő hatások személyiségünkbe való beépülésére a a Flóra rendházi szobájának falvédő lécén szerpelő felirat, hogy "Az, ami van, nem múlik el".