Scheer Róbert: Nagyanyám könnyebb álmot ígért (kritika)

 Scheer Róbert: Nagyanyám könnyebb álmot ígért. 

KAS Kiadó, 2025. 

    

Scheer Róbert regényében egy megrázó, döbbenetes és napjainkig felfoghatalan eseménysorozat, a holokauszt és annak borzalmai kerülnek középpontba, méghozzá a szerző nagymamájának naplóbejegyzéseire, visszaemlékezéseire alapozva. Ahogy a fülszövegből is megtudhatjuk, a családban Picinek szólított nagymama, Meisels Erzsébet sokáig hallgatott az át-és végül túlélt borzalmakról, végül az unokája unszolására ragadott tollat, akkor pedig megállíthatatlanul áradtak belőle az emlékek. Ennek megfelelően természetszerűen érvényesül a személyes nézőpont,  a szörnyű kataklizma "alulnézetből", a Pici által átélt és felidézett történetek alapján ábrázolódik, így azok hitelessége, valóságtartalma a mű realisztikus vonásait erősítik.

    A címben és az alcím egyszerre két intertextuális utalást is magában hordoz. A főcím Sütő András könyvének, az Anyám könnyű álmot ígérnek a jelentését fordítja ki tragikusan. Az itt középfokúvá tett könnyű melléknév egyértelműen a népirtás tragédiájára utal, hiszen az annak során történtek semmilyen formában nem tekinthetők könnyűnek, míg a "Női sorstalanság" alcím Kertész Imre klasszikusát idézheti fel a mindenkorri befogadói tudatban, egyúttal arra is felhívva a figyelmét, hogy abban egy kamaszfiú, Köves Gyuri nézőpontjából ismerjük meg az eseményeket, addig itt egy nála nem sokkal idősebb lány nézőpontja válik meghatározóvá. Az igényes kivitelezésű és esztétikus  könyv fő része a szerző "fiktív" regénye, amelynek alapjául a nagymama memoárja szolgált. A folytatásban ezt egészítik ki a Pici életéhez tartozó családi fotók, majd ezután következik a naplóbejegyzései egy részének másolata. Ily módon az eredeti kézírását láthatjuk, amely a történetek ismeretében különleges atmoszférateremtő erővel bír. Ahogyan igaz ez a kötet belső borítójaira is, hiszen illusztrációként ott is Erzsébet kéziratának reprodukált részletei vannak beillesztve további fotográfiákkal feldúsítva. Picinek egyébként a könyv utolsó egységében autentikus alakjában is megelevenedő kézirata alapvetően három részre tagolódik: a vészkorszak előtti időszakra; a elhurcoltatással és a lágerélettel járó megpróbáltatások idejére; valamint a visszatérés és újakezdés periódusára. A könyvben leginkább a koncentrációs és haláltáborok színtereihez kötödő naplófejezetek lelhetők fel. 

    Az író, az unoka pedig a memoárban rögzített, unokákra hagyományozott eseményfolyam alapján alkotta meg művét, amelynek ily módon való kontruálása által új értelmezési lehetőségeket nyert, ugyanakkor a történtek hitelessége mögött az "így történt" tudatának az aranyfedezete áll. Talán nem haszontalan ennek kapcsán néhány gondolatot szentelni a műfaji kérdésnek is. Olvashatjuk a fülszövegben a lágernapló, illetve a hazatérés naplója címszavakat, kifejezéseket, amelyek találóak, hiszen Scheer munkájának alapanyagaként valóban azok szolgáltak, és ő maga is napló formájához igazítva építette fel a regény dramaturgiáját, fikciós terét. Nevezthetjük ennek folytán naplóregénynek, amelynek ismérveiből adódóan erőteljes személyesség, intimitás jellemzi, hiszen a naplót jegyző ember elsősorban saját maga előtt tárja fel legrejtetetbb titkait, lelki életének legmélyebb rétegeit. De a fülszövegben ugyancsak szereplő dokumentumregény is szemléletes, hiszen forrását Erzsébetnek a meglévő és felhasznált dokumentumai, illetve a bennük kirajzolódó történelmileg hiteles események adják az ő akkori élettörténetek keretébe ágyazva. Az utóbbi sajátosságok miatt meghatározóak a realisztikus vonások, ugyanakkor Pici lelki életének, megpróbáltatásainak, dilemmáinak, az újrakezdés küzdelmeinek prezentálása révén tudat-és érzésvilágára is erős fény vetül, amely a lélektaniság regiszterének irányába is elmozdítja a művet. Kínálkozik néhány memoárirodalmi párhuzam is. A teljesség igénye nélkül az egyik a Kismama sárga csillagal című kiadvány, amely egy fiatalasszony német megszállás időszakában írt naplója, továbbá Hollander Margit: Lágerutazás címen megjelent feljegyzései az elhurcoltatásának történetéről. Annyi különbség van Pici naplója és ezek között, hogy Pici jóval később jegyezte le emlékeit, utóbbiak viszont az események idején vagy azokat követően nem sokkal keletkeztek, de a mű fikcionáltsága tekintetében ennek nincs jelentősége.

    Feltétlenül szükséges kitérnünk az alkotás szerkezeti felépítésének  specifikumaira, valamint ezzel összefüggésben az időkezelésnek, a kronológiának rendhagyó vonásaira. A szüzsé kiindulópontjaként Erzsébet éppen hazafelé vonatozik pokoljárása után, miközben megismerkedik Scheer Izidoral, a későbbi férjével is. Innentől kezdve némiképp felbomlik ez a linearitás, legalábbis a közelmúltbeli tragikus epizódok némi csavar közbeiktatásával jelenítődnek meg. Míg a visszatérés és az újrakezdés stációit bemutató részek kapcsán megmarad a kronologikusság, addig a koncentrációs táborok kínszevedésekkel teli tortúráját felidéző fejezetekben ez fellazul, és a dramaturgia cikázik az egyes helyszínek és időpontok között. Ez nyilvánvalóan szoros korrelációban állhat az emberi tudat azon működési elvével, hogy a múltban történtek látszólagos véletlenszerűségben, a bevillanó képek, hangok, emberek és események  irányíthatatlanul idéződnek fel az elmében, nem pedig abban sorrendben, ahogy lezajlottak. Amikor Pici elindul, azzal a nehéz kihívással néz szembe, hogy szinte mindent elveszítve kell új életet kezdenie, a korábbi traumák egyes szegmensei állandóan be-bevillanak az emlékezetébe. Ezt a tudatműködést, ezt a sajátos kettőséget érzékelteti a regény struktúrája. A regény nagyobb hányadát a hazaérkezését követőt életét bemutató egységek teszik ki, ezekbe ékelődnek be a haláltáborokban átélt sorscsapások képei. Voltaképpen ezek cikázása egyrészt a múlt terheit, másrészt a feldolgozásukra, a meghaladásukra tett szinte lehetetlen kísérletnek a megnyilvánulásait metaforizálják. Mindeközben a tábori élmények véletlenszerű visszaidézésébe valamiféle ciklikusság is érzékelhető. A mű elején a sötét múlt első helyszíneként Malchow-val találkozunk, ahonnan éppen hazaindulni készül a felszabadulás után, míg a zárlat épp az ide való megérkezés jelenetét mutatja be, persze közben bejegyzéseiben felidézi az összes többit a már említett "random" formában. 

    Azt, hogy milyenek voltak ezek a sorscsapások, a holokausztirodalom gazdagsága kapcsán szinte minden művelt olvasó előtt világos, de ezen alkotás is szemléletesen, egyúttal sokkoló módon ábrázolódik, hol a testi szenvedésekre, a nélkülözésekre, hol a lelki gyötrelmekre vetve élesebb fényt. Pici megjárja a többségében a nevükkel is szönyű konnotációkat felébresztő helyszíneket (Auschwitz-Birkenau, Ravensbrück, Malchow), ahol nővéreivel csontra lesoványodik, betegségekben szenved, mindennapos küzdelem zajlik az ételért, de még a wc használatáért is. Hol erdőmunkára vezénylik sortstársaival, hol cementet kell pakolniuk, ki kell állniuk a SS-katonák válogatott kegyetlenségeit, bántalmazásait, illetve kifinomult félelemkeltési módszereiket, amely abban is megnyilvánul, hogy éjszakai szándékoltan előidézett különféle hangokkal igyekeztek növelni a rabokban a félelmet. Mindeközben Pici elveszíti szüleit, mindhárom nővérét, és a hazatérte után nem sokkal az is kiderül, hogy egyetlen öccse, Béla is odaveszett. Amikor tehát Erzsébet a vonatútja végeztével hazatér Nagykárolyba, a regény cselekményének leggyakoribb helyszínére, akkor az életén kívül szinte valóban mindent elveszített. 

    Ily módon ennek az új életnek az elindítása, Erzsébet személyiségének az újjáépítése egy rögös, rengeteg fájdalommal tarkított, a népirtás során a családját ért veszteségek által determinált úton valósulhat csak meg, ráadásul azzal a tudattal együtt élve, hogy amik történtek, egészében soha nem dolgozhatóak fel, és meghatározzák egész további létének kimenetelét. Ismét adódik egy párhuzam a Sorstalansággal: ott Köves Gyuri nem érti, hazatérte után miért tanácsolja mindenki azt neki, felejtse el, ami történt. Hogyan is tehetné, amikor ezek kitörölhetetlen részei a további létezésének. Pici is többször utal a megmenekülés után rajta eluralkodó lelkiállapotra, például amikor azt ecseteli, hogy "Nem tesz szabaddá a szabadulás. Sosem leszek szabad." Vagy Istenben megrendült hitéről ad számot: "Túlságosan sokat senvedtem ahhoz, hogy higgyek egy olyan Istenben, aki ennyi rosszat engedett metörténni a Földön". Bizonytalan abban, hogy képes lesz-e még szeretni, ahogy egy helyütt írja: "a felszabadulás óta nincsenek érzéseim", illetve "Ürességet érzek magamban" és "Mégis folytatni fogom életemet- a heves bűntudat fájdalmával küzdve, hogy életben maradtam". 

    Innen elindulva láthatunk rá a naplóbejegyzéseken keresztül főhősünk jellemének alakulására, ha úgy vesszük jellemfejlődésére, arra, hogy a teljesen letargikus és reményvesztett állapotból elindulva miképp jut el az férjhezmenetelen keresztül a gyermeke születésén át egy meghitt, harmonikus családi élet berendezéséig. Jóllehet az eredendő sebek örökké sajognak, ennek a folyamatnak a bemutatása a regény egyik legfőbb érdeme (nem megfeledkezve az említett szerkezeti sajátosságokról és atmoszférateremtő képességről sem). Kezdetben még nyomasztóbb helyzetbe kerül, amikor hírét veszi öccse, Béla halálának, továbbá megrázza az is, amikor az áldozatok emlékére felállított márványtáblán felfedezi a hozzátartozói nevét is. Eleinte Lilinél, a nagynénjénél lakik, kezelőovosa kérésére egy létrehozandó újság irodalmi rovatának szerkesztésébe vág bele, majd újdonsült férjével az egykori szülői házba költöznek vissza. Nem sokkal ezután megszületik fiúgyermekük, Iván, akinek érkezésére Erzsébet lelkesen és egyúttal felelősségteljesen készül. Mindközben egy hosszú felépülési idővel járó gyógyulási folyamat veszi kezdetét, amely hat hónap gipszágyban fekvéssel, azt követően pedig korzett viselésével jár együtt, így sokáig a mozgás, a járás és később az emelés is komoly nehézségekbe ütközik számára. Ahogy a kolozsvári professzor- akihez kivizsgálásra látogatott- megjegyezte, kész csoda, hogy a gyermeket meg tudta szülni, és egészségesen a világra jött. Minden bonyodalom ellenére nyugodt családi otthont teremtenek, Izidorral kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek. Férje magasabb beosztású állásokba kerül, Erzsébet részt vesz a nőszervezet munkájában, illetve lehetősége nyílik néhány tengerparti vagy hegyvidéki utazás megtételére részben orvosi javallatra. 

    Jól kirajzolódik az a családi és hétköznapi élet eseményeivel tarkított lelki folyamat, amelynek folytán Erzsébet a közvetlen felszabadulás utáni "Sosem múlik az ürességérzet, soha" állapotából a gyógyulás útjára lépve, a remény növekedésével eljut a fentebbi bekezdésben idézett nyugodt élethez, egyúttal sosem feledve korábbi sorsa rá tornyosuló örökségét. A mű eme kettősséget magában foglaló lélekállapot ábrázolásában is plasztikus. Az elbeszélő gondolatai szerint sosem fogja tudni elhessegetni a fájdalmat, bűntudat gyötri az életben maradásáért, de mégis erőt vesz rajta az életigenlés: "Ennek ellenére élni fogok! Családot alapítok, gyerekeim lesznek". A testi-érzelmi-pszichés felépülés során pedig nagy szerepe van azoknak a személyeknek, akik ellenpontozzák a genocídium során a vérgőzös eszmék által, az ösztönök szintjére lesüllyedt egyéneket, és velük szemben a humánumot, az örök  értékekben való hitet erősítik. Kiemelhető Dr. Deutsch embersége és orvosi kereteken túlmutató lelkiismeretessége, Izidor testvérének, Miklósnak és feleségének az állandó készenléte és törődése, amikor bármiféle segítségnyújtásról van szó, egyúttal a családi összetartozás fontosságát is példázva. De megemlíthetjük a náluk korábban eldugott értéktárgyakat visszajuttató szomszédokat is, például Felber asszony esetét az ékszerdobozzal, illetve magát Izidort, aki minden áldozatot vállalt annak érdekében, hogy felesége felépüljön, holott házasságuk kezdetétől tudta, hogy Erzsébet eleinte nem lángolt annyira, amennyire ő. Ezek közben pedig az olvasó tanúja lehet Pici öntudata, igazságérzete kikristályosodásának is: egyik alkalommal a szomszédjával, más esetben pedig a nőszervezet titkárával vállal éles konfliktust, mert azok antiszemita jellegű kijelentéseket tettek, amelyeket ő megbotránkoztató jellegűk és személyes érzékenysége okán nem tolerálhat. 

    Összességében Scheer Róbert regényében egy mai napig megrázó és feldolgozhatatlan eseménysorozat tárul elénk, amely még felkavaróbbá válik azáltal, hogy érvényesül az egyéni nézőpont sajátos aspketusa, a bemutatott szenvedések pedig a tényszerűség hitelesítő pecsétjét viselik magukon. Ezek a megpróbáltatások nyilvánvalóan meghatározzák a túlélést követő periódus fájdalmait, örömeit, valamint kudarcait és sikereit egyaránt, hiszen ilyen tragikusan sorsfordító események után minden csak ahhoz viszonyítva, arra visszatekintve, retrospektíve élhető meg és értékelhető, minden csak azon átszűrődve nyerhet jelentőséget.  A családi kapcsolatuk által szintén személyében érintett alkotó pedig egy komplex jelentéstartalmú, az emberi létezést és annak dilemmáit sokrétűen illusztráló, az élet legalapvetőbb kérdéseit mélységében boncolgató művet tett le az asztalra, amelynek centrumában ezzel az említett sorsával vagy épp "sorstalanságával" megküzdő, annak örökségét magával cipelő, azt meghaladni kívánó egyén, Erzsébet, a nagymama, Pici áll. Teszi mindezt úgy, hogy a kritika már fentebbi részeiben idézett kettősséget bravúros elegyként emeli a regény esztétikai értékeinek, így a befogadásnak-értelmezésnek is a homlokterébe. A haláltáborokból hazatérő, a tömeggyilkosságokat túlélő, az életét ezzel a múltbeli "csomaggal" továbbvivő narátor-főhős és ennek az alakulását nehezítő, determináló, mindent további lépését meghatározó  nyomasztó emlékképek együttes jelenléte adja ezt az ötvözetet mind a regény szerkezeti felépítésének szintjén a haláltáboros vagy túlélést bemutató fejezetek váltakoztatásával, mind pedig Erzsébet hétköznapi helyzetének, érzelemvilágának, lelki életének és pszichéje alakulásának síkján. Bár a tragédiákkal kövezett életút, a jól ismert irtózatok kapcsán optimista zárlatról, az érzelmek végleges megnyugvásáról aligha beszélhetünk, a naplóíró-elbeszélőt az életvágy, az élni akarása képessé teszi arra, hogy "folytassa a folytathatatlant", vagyis kialakítson a családjával egy békés, de a korábbi tragédiákkal által övezett és éppen ezért megszorításokkal értelmezhető boldog életet.  Ahogy a regény végi vallomás is erre enged következtetni: "Ki gondolta volna, hogy minden ilyen kedvezően alakul? Hogy szerető férjem és csodálatos fiam lesz?"..."van egy családom, amelyre büszke vagyok."